Emeline egyszerűen nem akart hinni a fülének. Az udvarház sarkánál állt, takarásban, egy olyan helyen, ahová sem a vendégekkel teli rózsakertből, sem az impozáns, soklépcsős főbejárattól, de még az egyszerű, diszkréten meghúzódó hátsóbejárattól sem lehetett odalátni. Ez utóbbinak főleg örült, mert így azok sem láthatták, akik épp róla beszéltek.
– Mondom, hogy
így volt. A saját szememmel láttam. Nem hisz nekem?
A fiatal
szobalány olyan hévvel bizonygatta az igazát, hogy egészen belevörösödött az
arca. Emeline nem látta jól a nőt akkor este, mikor Anthony társaságában
rajtakapta őket, de a hangját azonnal megismerte.
– Butaságokat
beszélsz, Rosemary – torkollta le a lányt a kövérkés, anyáskodó szakácsnő. –
Mr. Midnight talpig úriember, és Miss Norris sem olyanfajta, aki csak úgy
hagyja magát.
– De bizony
hagyta – ellenkezett a Rosemarynek nevezett lány. – Egészen össze voltak
gabalyodva, alig vették észre, hogy ott vagyok.
– Én akkor sem
hiszem el – tartotta magát eredeti véleményéhez az asszony.
– Pedig más is
látta őket együtt. Mrs. King mondta, hogy akkor este, mikor rajtakaptam őket a
lord dolgozószobájában, a vihar estéjén, épp a faluból tartott hazafelé, mikor
összefutott velük a régi kocsiúton. Annyira vitatkoztak valamin, hogy őt észre
sem vették. És Miss Norris Mr. Midnight kabátját viselte.
– Nos, te magad
mondtad, hogy az a vihar estéje volt, és én is emlékszem rá. Mr. Midnight
mesélte, hogy a Kinkade tanyától nem messze talált a tanárnőre, aki épp a kis
beteg Bettyt kísérte haza, mikor elkapta a vihar. Miss Norris teljesen össze
volt fagyva, mikor ideértek. Azért adta oda neki a kabátját, hogy átmelegedjen.
– Mondani
bármit lehet – felelte nyeglén Rosemary. – Mrs. King a saját szemével látta
őket, és azt mondta, a nyakát merné tenni rá, hogy valami van köztük. Azt pedig
én láttam a saját szememmel, hogy Mr. Midnight milyen élénken próbálta
felmelegíteni a kisasszonyt még a forró fürdő után is.
– Rosemary! Ne
légy közönséges! – csattant fel a szakácsnő.
– Ez az
igazság.
– Akkor sem
pletykálkodhatsz a gazdádról, bármit láttál is.
– De ők nem is
a gazdáim – tiltakozott a lány felháborodottan.
– Az sem
változtat semmin – jelentette ki ellent mondást nem tűrően az asszony. –
Jegyezd meg, amit mondok, lányom! Baj lesz belőle, ha nem fogod be a szád. És
mi ütött beléd, hogy pont a minden lében kanál Mrs. Kinggel tereferélsz?
Mindenki tudja róla, hogy az az asszony túl kíváncsi, és még rosszindulatú is.
Bajba fogsz kerülni, meglásd. De most dologra! A kert tele van vendégekkel,
nincs több időm az ostobaságaidra.
A két nő
visszament az épületbe, ám Emeline nem volt képes megmozdulni. Maradt, ahol
volt, a ház oldalának dőlve. Legszívesebben elsírta volna magát azok után, amit
hallott.
Kellemetlen két
hét állt mögötte. Azután, hogy Sebastian megcsókolta, az éjszakát ébren, a
szégyen és a harag között hánykolódva töltötte. Haragudott a férfira, azért,
amit tett. De leginkább saját magára haragudott, amiért hagyta. Szégyenletesnek
tartotta. Azt pedig még jobban röstellte, hogy mennyire élvezte azt a tiltott
gyümölcsöt.
Reggel alig
mert leóvakodni a ház földszintjére. Legszívesebben egész nap a szobában maradt
volna, de nem tehette. Haza kellett mennie. Megvárta, hogy a reggeli zajok
elcsituljanak odalent, s mikor már többé-kevésbé biztos volt benne, hogy a
családtagok túl vannak a reggelin, csak lemerészkedett.
Lady
Outridge-re a kisszalonban bukkant rá. Épp a leveleit írta. Meglepte Emeline
megjelenése, és először nem is akarta őt elengedni, mikor a lány elmondta, hogy
szándékában áll azonnal hazamenni, de egy idő után felhagyott a tiltakozással.
Emeline megköszönte a grófi család vendégszeretetét és segítségét, majd
eliszkolt. Ez volt a legjobb szó sietős, már-már pánikszerű távozására.
Szerencsére nem
találkozott Sebastiannel. El sem tudta képzelni, mit mondhatna neki. Igazából
még abban sem volt biztos, hogy képes lenne a szemébe nézni.
A viharban
eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul. Belázasodott, mire hazaért, zúgott és
fájt a feje, szédült, hamarosan elkezdett köhögni is. Napokig kutyául érezte
magát, képtelen volt arra, hogy felkeljen. Két hétre az iskolát is be kellett
zárnia. Ilyenre még soha azelőtt nem volt példa. Aztán pedig, mikor kezdte
volna összeszedni magát, megjelent nála Lady Outridge – mondván, hogy csak meg
akarta látogatni –, majd, meglepetésszerűen meghívta magukhoz Aghata szülinapi
zsúrjára. Emeline-nak esélye sem volt elutasítani az invitálást.
És most itt
állt, nyilvánvalóan bujkálva, mert még mindig nem volt elég bátorsága
szembenézni Sebastiannel, ráadásul rá kellett jönnie, hogy az a csók nem csak a
lelki nyugalmát forgatta fel, de a jó hírét is tönkretette. Pedig neki semmi
mása nem volt már jó ideje.
– Miss Emeline!
A váratlan hang
hallatán összerezzent, majd halványan elmosolyodott, mikor gondolataiból
kizökkenve rájött, hogy épp az ünnepelt kapta bujkáláson.
– Miért nem
vagy a barátaiddal, Aghata?
– A tanárnőt
kerestem.
– Engem? Mégis
miért? Ez a te napod. Menj, és élvezd!
A kislány
tündérien elmosolyodott az utasítás hallatán.
– Rendben. De
csak ha megígéri, hogy jön utánam.
– Azonnal ott
leszek.
Aghata a válasz
hallatán elégedetten sarkon fordult, és elszaladt. Emeline a falnak dőlt, és
vett egy mély levegőt, amivel az volt a célja, hogy valamelyest megnyugodjon. Sikertelenül
próbálkozott. Idegesebb volt, mint valaha. De nem bujkálhatott tovább. Ideje
volt, hogy szembe nézzen mind Sebastiannel, mind a szégyennel, amit saját maga
hozott a fejére.
Az idő
csodaszép volt, nem tükrözte a lány borús gondolatait. A tavasz a
legbarátságosabb arcát mutatta, ragyogóan sütött a nap, és még csak
bárányfelhők sem voltak az égen. Emeline azonban nem tudta élvezni sem a
napsugarakat, sem a lustán lengedező meleg szellőt. Olyan nyomorultul érezte
magát, mintha a saját kivégzésére ment volna.
Lady Outridge óriási
partit szervezett. Az iskolából természetesen minden gyermeknek ott volt a
helye, és a család barátai is meghívást kaptak. A gyerekek a park fái között
játszottak, míg a felnőttek a dúsan megterített asztalok körül ültek, vagy a
gondosan ápolt rózsabokrok szegélyezte keskeny úton sétáltak. Emeline elkapta
kíváncsi pillantásaikat, miközben lassan közeledett, és azt is látta, hogy az
asztalnál ülők közül néhányan összesúgtak. Rosemary és Mrs. King nyilvánvalóan
nem tartották magukban a nagy hírt, ami futótűzként terjedt az ismerősei
között.
Érezte, hogy
fülig pirul. Legszívesebben sarkon fordult, és elszaladt volna, de nem tette.
Helyette tétován körbenézett, azt kutatva, melyik asztaltársasághoz csatlakozzon.
Nagyon sajnálta, hogy Amelia Saint-Germain nincs ott aznap. Akkor legalább egy
kedves arcot láthatott volna. Az Outridge család barátai rendes emberek voltak,
de az, hogy a falu hajadon tanítónője késő éjjel egy olyan férfival csókolózott
a gróf dolgozószobájában, aki többé-kevésbé vadidegen volt számára, az mégis
csak több volt, mint ami fölött még szó nélkül napirendre térhettek.
A szeme
sarkából mozgásra lett figyelmes, mikor arra fordult, kis híján hangosan
felnyögött elkeseredésében. A két idős hölgy, akik szélesen mosolyogva
integettek neki, hogy üljön oda hozzájuk, Greenshire legkedvesebb emberei
voltak, de egyben a legpletykásabbak is.
A két Mrs.
Devenport, Prudence és Penelope, egy testvérpárhoz mentek feleségül sok-sok
évvel korábban. Mindketten hamar megözvegyültek, de a családi kötelék
megszakadása után is elválaszthatatlanok maradtak. És valami oknál fogva egy
idő után annyira hasonlítani kezdtek egymásra – egyforma ruhát, egyforma
frizurát viseltek, még az arcuk is hasonlóan kerek és pirospozsgás volt –, hogy
az emberek kezdték őket Devenport ikreknek nevezni.
– Prudence,
Penelope – biccentett az asszonyoknak, s mivel nem volt más választása, feléjük
indult.
– Micsoda
csodás ünnepség – lelkendezett Prudence Devenport csillogó szemmel, mikor
Emeline odaért melléjük. – Lady Outridge most is kitett magáért, mint mindig.
– És milyen
nagy örömöt szerzett vele annak a drága kislánynak – vette át a szót Penelope,
fejével a kertben kergetőző Aghata felé intve. – Mintha kicserélték volna,
mióta maga elkezdett vele foglalkozni, kedvesem.
Emeline ismét
elpirult, de most nem szégyenében, hanem a dicséret hallatán.
– Semmi
különlegeset nem tettem – szabadkozott halkan.
– Ugyan már,
lányom, ne szerénykedjen – tette a karjára a kezét Prudence. – Csodát művelt
azzal a kicsi lánnyal. És a többi gyerekkel is.
Emeline soha
nem tudott mit kezdeni az elismeréssel. Rendszerint zavarba jött tőle,
feszélyezték a méltató szavak. Most azonban különlegesen jól estek neki. Talán
azért, mert valami másra számított helyette. Úgy ment a kertbe, hogy nyilvános
megaláztatásra készült, de legalábbis egy roppant kellemetlen jelenetre, amiben
ő lesz a főszereplő, miközben az emberek összesúgnak a háta mögött. Ehhez
képest a két Mrs. Devenport úgy beszélgetett vele, mintha semmi különleges nem
történt volna. Pedig kizártnak tartotta, hogy pont ők ne tudjanak arról, mi
történt.
Miközben a
hölgyeket hallgatta, szép lassan megnyugodott, kezdte magát egész jól érezni.
Már csak azért is, mert Sebastiannek nyomát sem látta.
A délután meglepően
gyorsan és kellemesen telt el, és ezt a két asszonynak köszönhette. Hálás,
őszinte mosolyt villantott, rájuk mikor felálltak, hogy haza induljanak.
A többi vendég
is szedelődzködött már, és a gyerekek nagy része is rég hazament. Emeline úgy
gondolta, hogy ideje neki is szedni a sátorfáját. Úgyhogy körbenézett, hol
találja Aghatát, hogy elbúcsúzzon tőle. Hamarosan meglátta, méghozzá Tommy
Walters társaságában – mint szinte mindig. Elmosolyodott, miközben úgy döntött,
inkább búcsú nélkül távozik. Nem akarta megzavarni a két gyerek szórakozását.
Ám a következő pillanatban megérezte, hogy figyelik.
Még mielőtt
meglátta volna, már tudta, hogy Sebastian megérkezett. Aghata is azonnal
észrevette az apját. Felkiáltott örömében, és futásnak eredt. Kacagva vetette
magát a karjába.
Emeline szíve
összeszorult a meghitt kettős láttán. Olyan szépek voltak, és olyan boldogok. Nyoma
sem volt a régi, szomorú Aghatának, és a morcos Sebastiannek. Mindketten
mosolyogtak, és a látvány Emeline-t is megmosolyogtatta.
Sebastian
pillantása ismét rávillant. Egy végtelennek tűnő hosszú pillanatra egymásba
kapcsolódott a tekintetük, és a lány szíve egy dobbanásnyi kihagyás után olyan
őrült ütemben kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Épp csak az
imént megszerzett törékeny nyugalma egy csapásra semmivé lett. tudta, hogy
elvarázsolt, már-már bárgyú kifejezés ül ki az arcára, de képtelen volt tenni
ellene. Be kellett ismernie legalább önmaga számára, hogy épp annyira vonzódik
a férfihoz, mint amennyire bosszantja arrogáns viselkedése, folyamatos kritikái
és parancsolni akarása. Végre megértette, hogy ez már az első találkozásuk óta
így volt, és egyre inkább úgy gondolta, hogy ez volt az oka annak az őrjítő,
szenvedélyes csóknak, ami ugyanolyan csodálatosnak bizonyult, mint amekkora
ostobaságnak. Magának nem hazudhatott tovább.
Ismét
meghallotta a sugdolózást. Nem értette, mit mondanak, de biztos volt benne,
hogy Lady Outridge vendégei róla és Sebastianről beszélnek, pontosabban arról,
ahogy egymásra néztek. Ők maguk ismerték be azt, hogy a pletykák igazak,
anélkül hogy egyáltalán egymáshoz szóltak volna.
Emeline
felpattant a fonott kerti székről, és gondolkodás nélkül útnak indult hazafelé.
A suttogás felerősödött, és ő tudta, hogy viselkedésével csak további tápot ad
a szóbeszédnek, de egyszerűen úgy érezte, képtelen ott maradni. Inkább
vállalta, hogy udvariatlannak gondolják. Elég rosszat képzeltek az emberek
már amúgy is róla. Az Outridge családtól pedig bármikor bocsánatot kérhet azért, hogy búcsú nélkül távozott.
– Miss Norris!
A neve hallatán
egy pillanatra megtorpant, de nem fordult meg. A fogát összeszorítva csak
magában szitkozódott, amiért Sebastian megszólította. Olyan szavak jutottak
eszébe, amelyekről nem is tudta, hogy ismeri őket, most azonban, a férfi
hangját hallva egytől egyig felidéződtek benne. Dühös lett, amiért a másik
tovább fokozta a helyzet kínosságát és az ő zavarát. Úgyhogy jobb híján,
megszaporázta lépteit.
Hallotta, hogy
az ösvény murvaborítása megcsikordul a férfi talpa alatt, ahogy utána ered. Ám
a hang egy idő után elhalt, ő pedig egyszerre érzett megkönnyebbülést és
csalódottságot, amiért Sebastian annyiban hagyta a dolgot.
Kezdett
sötétedni, mire visszaért a faluba. Gyalog az út elég sokáig tartott, és a
láztól legyengült szervezete is erősen tiltakozott a hosszú séta ellen.
Alaposan kifulladt, és őszintén megkönnyebbült, mikor meglátta az otthonát,
amelytől hívogatóbbat abban a pillanatban nehezen tudott volna elképzelni.
Másnap reggel
némileg megnyugodva konstatálta, hogy végre egy átlagos napnak néz elébe. Két
hét kényszerpihenő után végre ismét munkába indult. Megint csodaszép idő
ígérkezett, ő pedig kezdte úgy érezni, mégis van remény arra, hogy visszakapja
a régi életét. Azt, amit még azelőtt élt, hogy Sebastian szó szerint berobogott
a faluba. Azt, amit elkeserítően unalmasnak talált, most mégis mindent megadott
volna azért, hogy visszaszerezze. Abban a pillanatban határozottan úgy érezte,
hogy ez menni fog. Végül is semmi rosszat nem tett. Az a csók hiba volt, de nem
valami olyasmi, ami jóvátehetetlen és teljességgel megbocsáthatatlan. És ha
ezek után messziről elkerüli Sebastiant, és a bajt, amit a vonzalom okozhat,
amit iránta érzett, minden rendbe jön.
Kis híján
felnevetett. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás. Nagy súly gördült le a
szívéről, ám az öröme nem sokáig tartott.
Nem látta a
férfit, aki az iskola épülete mögül lépett elő, pont abban a pillanatban, ahogy
Emeline odaért. A lány rémülten felszisszent, és megbotlott. Szerencsére sikerült
megőriznie az egyensúlyát, de az idegei pattanásig feszültek, iménti jó kedve
azonnal semmivé foszlott.
– Maga kerül
engem? – kérdezte Sebastian mindenféle bevezető nélkül. – Muszáj beszélnünk.
Nem halogathatjuk tovább.
– Sem a hely,
sem az idő nem alkalmas rá – sziszegte a lány, és fejével a mellettük
álldogáló, kíváncsi gyerekek felé bökött.
– Mégis mit
tehetnék? – kérdezte Sebastian gúnyosan. – Az udvarházból megszökött. Két hete,
és tegnap délután is.
– Én nem…
– A kettő
között pedig bujkált – fojtotta belé a szót a férfi, mire Emeline önuralma
végképp szertefoszlott.
– Eszem ágában
nem volt bujkálni. Beteg voltam – felelte hevesen, és csak kicsit érezte
rosszul magát, amiért nem a teljes igazságot mondta. Valóban beteg volt, de ha
nem így van, akkor is mindent megtett volna azért, hogy elkerülje Sebastiant.
Ám ezt most nem állt szándékában bevallani.
– Azt mond,
amit akar, de most beszélünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi,
és a karjánál fogva maga után húzta a lányt, arrébb az ijesztően figyelmesen
hallgatózó kis társaságtól.
– Itt várjatok!
Mindjárt jövök – szólt vissza nekik Emeline, miközben hagyta, hogy Sebastian
magával vonszolja. Jobbnak látta, ha nem tiltakozik, pedig minden egyes
porcikája berzenkedett a durva, önkényes bánásmód, a másik arroganciájának
legújabb jele ellen.
Megvárta, hogy
az iskola épületének takarásába érjenek, és csak akkor rántotta ki a karját a
szorításból.
– Maga megőrült
– jelentette ki olyan magabiztosan, ahogyan csak tudta, miközben a szíve majd
kiugrott a mellkasából idegességében. Sebastian ujjainak érintése forró nyomot
hagyott a bőrén. Makacsul próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemes, bizsergő
érzést.
Sebastian
engedte, hogy pár lépésre eltávolodjon tőle. Emeline azt hitte, azonnal belefog
a leckéztetésbe, amiért olyan gyerekesen viselkedett, vagy megpróbálja megmagyarázni,
miért csókolta meg. Ezt a két okot tudta elképzelni arra, hogy a férfi ilyen
elszántan beszélni akarjon vele. Egyiket sem volt kedve végighallgatni. De nem
látott rá semmi lehetőséget, hogy megússza. Nem hitte, hogy Sebastian hagyná.
Így hát szeretett volna minél hamarabb túllenni rajta.
Ám a férfi
egyelőre egyetlen szót sem szólt. Csípőre tett kézzel állt, a póz még inkább
kiemelte széles vállát, izmos alakját, és a gondosan visszafojtott ugrásra kész
indulatot, ami abban a pillanatban kétségtelenül benne tombolt. Jóképű arca
egyszerre tükrözött dühöt és tanácstalanságot. Nem nézett Emeline-ra, ám a lány
így is jól látta, hogy teljes tudatában van a jelenlétének. Feszült izmai arról
árulkodtak, hogy mindenre kész, mintha attól tartana, hogy Emeline
bármelyik percben elszökhet. Szó se róla, nagy volt benne a kísértés.
A csend egyre
hosszabb és egyre kínosabb lett. A lány végül nem bírta tovább a feszültséget.
– Hiba volt
idejönnie. Már így is rólunk beszél az egész falu. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy
óriási baklövést követett el ezzel a látogatással.
– Miről beszél?
– nézett rá Sebastian értetlenül. Sötét szemei körül ezúttal mintha kicsit
elmélyültek volna a szarkalábak, nagyon fáradtnak tűnt, és ezt Emeline csak
most vette észre. A felismeréstől aggodalom ébredt benne, ettől máris kevésbé
érezte magát haragosnak a durva bánásmód ellen, amivel a férfi erre a
beszélgetésre kényszerítette.
– A lány, aki
meglátott minket, máris telekürtölte a környéket. Mindenki tudja, hogy
megcsókolt a vihar éjszakáján – magyarázta, és képtelen volt megállni, el ne
piruljon az emlék hatására. Még mindig bizsergett minden porcikája, ha
visszagondolt arra az estére. Sebastian valami olyan dolgot művelt vele, ami testestől-lelkestől
kifordította önmagából.
Nem volt
tapasztalata, nem tudhatta biztosan, minden alkalommal így történik-e, ha egy
férfi megcsókol egy nőt. De nem volt teljesen naiv sem. Kétsége sem maradt
afelől, hogy Sebastian ugyancsak tehetséges lehet ezen a téren, ha ilyen intenzív
örömérzetett váltott ki belőle, holott korábban folyton csak veszekedtek. Vak
lett volna, ha nem látja, milyen vonzó férfi, de a természetét
elviselhetetlennek, a viselkedését pedig bántónak és dühítőnek találta. Nem
gondolta volna, hogy a férfinak elég csak egyszerűen csábítóan néznie rá, hogy
ő azonnal a karjába omoljon. Mégis így történt. És erre semmi más magyarázatot
nem talált, csakis Sebastian udvarlás terén szerzett tapasztalatát és
természetes vonzerejét, ami nyilvánvalóan nem hagyta őt hidegen.
– Én is
hallottam, miket beszélnek – morogta rosszkedvűen a férfi. – Ostoba lány. Nem
gondoltam volna, hogy képtelen tartani a száját. Lord Outridge-nek is a fülébe
jutott, mit terjeszt. Azt mondta, elküldi őt a háztól.
Emeline nem
örült annak, amit hallott. Nem kívánt a szobalánynak rosszat, akkor sem, ha
pletykálkodásával könnyedén tönkretehette a jó hírét. Ám a hibát mégis csak ő maga
követte el, mikor hagyta, hogy a férfi megcsókolja.
– Mindent meg
kell tennünk, hogy a szóbeszédnek véget vessünk – mondta Sebastian, amivel
ismét magára vonta a lány figyelmét.
Emeline csalódott
volt, amiért a férfi mindössze annyit mondott arról a fergeteges csókról, hogy
mindenképp meg kell akadályozni a hír továbbterjedését. Maga sem tudta mit
várt. Alig néhány perccel korábban döntötte el, hogy nem akar hallani
bocsánatkérést, akkor mégis mi másra számított? Aligha vágyott dicséretre a csókolózási képességeire vonatkozóan. Már csak azért sem, mert tudta volna,
hogy hazugság.
– Akkor talán
nem kellene ilyen kompromittáló módon viselkednie – mondta halkan, és
legnagyobb rémületére érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Gyorsan
kipislogta őket. Nem akart sírni. Pláne nem Sebastian előtt.
– Kompromittáló
módon? – kérdezett vissza Sebastian hitetlenkedve. – Ha jól emlékszem, annál a
csóknál te is ott voltál.
Emeline
összerezzent, mintha pofon vágták volna. És nem csak azért, mert meglepte, hogy
a férfi hirtelen közvetlenebb hangnemre váltott, hanem azért is, mert a lelke
mélyén tudta, hogy a másiknak igaza van. Megbocsáthatatlan volt, ahogy reagált
a közeledésére. Soha nem hitte volna, hogy ennyi szenvedély lakozik benne, és
hogy ilyen szégyentelen. Élvezte a csókot, és igazság szerint jóformán másra
sem tudott gondolni azóta. Még úgy sem, hogy mostanra már a jó híre bánta az
odaadását.
– Az a csók
hiba volt – jelentette ki dacosan, és a világ minden kincséért sem mutatta
volna, mennyire megbántották a férfi szavai.
– De még
mennyire – morogta Sebastian az orra alatt tovább fokozva ezzel Emeline dühét
és szégyenét.
– Nos, legalább
ebben egyetértünk – felelte mérgesen, és gyorsan letörölt egy alattomosan
kibuggyanó könnycseppet. A harag segített neki legyőzni a gyengeségét.
Megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy nem követi több az árulót, felindultsága
bizonyítékát. – Nos, miután mindent tisztáztunk, jobb lenne, ha mostantól
messziről elkerülne.
– Mégis miről
beszélsz? Az égvilágon semmit nem tisztáztunk – állt szorosan elé Sebastian. –
És mi az, hogy kerüljelek el? Megfutamodsz, valahányszor meglátsz. Mégis hogyan
tudnánk így szót váltani?
– Hát épp ez
az. Nekünk nem kellene szót váltanunk – magyarázta a lány türelmetlenül. –
Minden egyes alkalommal, ahányszor csak beszélünk, vagy egyáltalán tudomást
veszünk egymásról, tápot adunk a szóbeszédnek. De ha nem találkozunk többé, előbb-utóbb
elcsendesül majd a pletyka.
– Hogy nem
találkozunk? – Sebastian gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Ezt mégis hogyan
tervezed? Ez egy aprócska falu. Az emberek lépten-nyomon egymásba botlanak. Ez
a mi esetünkben szó szerint is igaz. Ráadásul a lányomat tanítod. Hogy
kerülhetnénk el egymást?
– Mivel
teljesen más körökben forgunk, azt hiszem, jóval könnyebb lesz, mint elsőre
hinnénk. És nemsokára megkezdődik a nyári szünet, azután pedig, ha jól
gondolom, visszatérnek a fővárosba. Elvégre ott van az otthonuk. Szóval ez a
probléma is megoldódik.
– És ezzel vége
is? – Sebastian arcán világosan látszott, hogy azt sem tudja, nevessen vagy
bosszankodjon Emeline okfejtésén. – Az elméletednek több hibás pontja is van.
Először is, nem hinném, hogy a rosszindulatú szájak befogásához elég lenne, ha
egyszerűen kerülnénk egymást a jövőben.
– Egy ideig még
biztos beszélnének rólunk – bólintott Emeline. A könnyednek tűnő
mozdulat egyáltalán nem tükrözte a benne tomboló feszültséget. – De minden
csoda három napig tart. És ha látják, hogy az afférunk… következmények nélkül
maradt, egy idő után úgyis találnak más beszédtémát.
– Úgy érted, ha
kiderül, hogy nem vagy várandós? – Sebastian hangjából valósággal csöpögött a
szarkazmus.
– Úgy értem.
Elvégre nem tettünk semmi olyasmit… – Emeline képtelen volt tovább folytatni.
Lángoló arccal fordult el a férfitól, ám a jelenlétét nem tudta figyelmen kívül
hagyni.
– Az emberek
akkor sem felejtenek, ha nem válsz leányanyává – felelte kíméletlenül
Sebastian. – Számukra ez nem bizonyít semmit.
– Talán nem –
értett egyet a lány, és borzalmasan megalázottnak érezte magát. – De az sem
változtat semmin.
– Nem? És ha
elveszíted az állásod?
Emeline
megremegett a lehetőség keltette iszonyattól, de hamar összeszedte magát.
– Nem a nemesek
csemetéit tanítom. Ők talán elítélnek engem, de az egyszerű emberek, akik rám
bízzák a gyerekeiket, nem fognak akadályokat gördíteni elém.
– És a
házasság?
– Házasság? –
ismételte Emeline értetlenül.
– Úgy gondolod,
egy férfi el tudna tekinteni attól, hogy a jövendőbelijét beszennyezte egy
másik?
A kérdés
meglepte a lányt. Először nem is tudta, mit válaszoljon rá.
– Nos – szedte
össze a gondolatait végül –, ez több okból sem jelenthet gondot. Először is,
soha nem vágynék egy olyan férfi után, aki a szóbeszéd alapján képes lenne
eltaszítani magától, anélkül hogy saját maga győződne meg az igazságról. Nem
lenne méltó rá.
– Úgy érted, akinek
tényleg fontos lennél, az úgyis törekedne rá, hogy első kézből szerezzen
tapasztalatot a pletyka igazságtartalmáról?
Emeline még
mindig háttal állt Sebastiannek, és ennek most nagyon örült. Már idáig is
zavarban volt, de most érezte, hogy az arca valósággal lángol. A téma túl
személyes volt, túl intim. Mégis folytatta.
– Ráadásul nem
is áll szándékomban férjhez menni. Soha nem is terveztem.
– Miért nem? –
kérdezte Sebastian ismét csak meglepve ezzel a lányt. – A legtöbb nő arra
vágyik, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Valaki, aki ennyire szereti
a gyerekeket és ért hozzájuk, ne akarna férjhez menni? Ne akarná a boldogságot,
amit csakis akkor érezhetne, ha a saját gyermekét tartaná a karjában? Ne akarná
azt a biztonságot és kényelmet, amit egy házasság adhat?
Emeline szíve
összeszorult. Egy saját gyermek lehetősége érzékenyebben érintette, mint
számított rá. Pedig ezt már régen lezárta magában. Persze, hogy vágyott
családra, férjre. De mindig is tudta, hogy ez soha nem fog megadatni számára,
mert két világ között rekedt. A ranggal rendelkezők és az egyszerű emberek
világa között. Mindkettejük számára érinthetetlen volt, nemkívánatos személy.
De ezt most nem akarta elmagyarázni Sebastiannek. Egyszerűbbnek találta hát, ha
nem válaszol. Biztos volt benne, ha a férfi belegondol, ő maga is rájön, miért
lehetetlen. Miért nem választhatja őt sem egy arisztokrata, sem egy egyszerű ember.
– Mint mondtam,
az elméleted, mi szerint egyszerűen elkerülhetjük egymást, több sebtől vérzik.
Ott van még az az aprócska tény is, hogy nem áll szándékomban visszamenni a
fővárosba.
– Hogy? – A
rövid kérdés volt az egyetlen, amit képes volt kinyögni.
– Eladtam a
városi házamat. Ezért késtem Aghata születésnapjáról. Épp azt akartam
elmondani, hogy már találtam is helyette egy megfelelő otthont itt,
Greenshire-ben, mikor elrohantál.
– De, én ezt
nem értem – hebegte Emeline. – Mi okod volt erre?
Összezavarta a
férfi bejelentése, észre sem vette, hogy önkéntelenül átváltott arra a
közvetlen hangnemre, amivel Sebastian egy ideje már beszélt hozzá.
– Itt akarok
letelepedni. A lányomnak kétségtelenül arra van szüksége, hogy Greenshire-ben
maradjunk. Ez a hely ideális lesz számunkra. Ráadásul közel vagyunk a
fővároshoz, úgyhogy a munkám sincs veszélyben.
Emeline-t fejbe
kólintotta a bejelentés. Annyira biztos volt benne, hogy Sebastian és Aghata
nemsokára eltűnik az életéből. Ezt meg kellett emésztenie. Úgyhogy ugyanahhoz a
módszerhez folyamodott, amihez korábban is: megfutamodott.
– A gyerekek
túl rég óta vannak magukban – mondta a tőle telhető legösszeszedettebben. –
Ideje visszamennem hozzájuk.
– De még nem
fejeztem be – állt elé Sebastian, mikor Emeline határozott léptekkel elindult.
– Nem vagyok
kíváncsi a többire – felelte a lány, és megpróbálta kikerülni a férfit.
– Én akkor is
elmondom, amit akarok – fogta meg a karját Sebastian. Nem volt erőszakos, nem
okozott fájdalmat, de nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elengedni. – Nem vagy rá
kíváncsi, miért akartam minden áron beszélni veled? Miért éreztem fontosnak,
hogy tudj a terveimről?
– Nem igazán –
felelte a lány, de biztos volt benne, hogy a férfit ez a válasz nem fogja
visszatartani.
– Ismerek egy
olyan módot a pletyka elhallgattatására, ami egészen biztosan működni fog –
folytatta Sebastian, ahogy Emeline sejtette.
– Nem érdekel –
mondta ő, és megpróbált kiszabadulni a szorításból, mire az leheletnyit
erősödött.
– Akkor is
elmondom.
A lány
felnézett az őt fogvatartó férfi arcába. Azok a csodálatos, mély szakadékként
sötétlő, igéző szemek vidáman csillogtak, de ő meglátta bennük a feszültséget
is. Sebastian valami oknál fogva tartott a reakciójától.
Ismét
megpróbált elhúzódni. Nem akarta hallani azt, ami ennyire felzaklatta a férfit.
Sebastian a karjánál fogva maga felé fordította.
– Engedj el! –
kérte halkan a lány. – Vissza kell mennem az osztályba.
– Nem foglak
elengedni, Emeline. Meg kell állítanunk a szóbeszédet.
– Pokolba a
szóbeszéddel! – sziszegte. – Menni akarok.
Olyan közel
álltak egymáshoz, hogy a testük összeért. Emeline érezte Sebastian minden egyes
lélegzetvételét, ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy hozzányomódott
a kebléhez. Az érzés villámcsapásként száguldott végig a legapróbb porcikáján
is, a lábujjától a feje búbjáig. Az érzékei bizseregtek, új életre keltek,
szinte énekeltek. A férfi közelsége idegen érzéssel töltötte el. Boldogsággal.
Teljességgel.
Halk hangra
lett figyelmes. Kuncogásra, suttogásra. Valaki volt még ott rajtuk kívül. De
annyira zúgott a feje, és annyira forgott körülötte a világ, hogy képtelen volt
beazonosítani, pontosan merről is jön a zsivaj.
– Van egy olyan
megoldás, ami egyszerre vet véget minden szóbeszédnek, oldja meg a te
problémáidat, és tesz boldoggá engem és a lányom.
– Csak hagyj
elmenni, kérlek! – fogta könyörgőre a lány. Már tudta, mit készül mondani a
férfi, de nem akarta hallani.
A suttogás és
kuncogás felerősödött, de ő még mindig nem tudta beazonosítani, merről,
kitől érkeznek a hangok, és mit mondanak.
– Gyere hozzám
feleségül, Emeline Norris! Hadd hozzam helyre, amit elrontottam – karolta át a
derekát Sebastian. – Ugye igent mondasz?
– Eszembe sincs
– felelte a lány, de a hangja nem csengett olyan határozottan, mint szerette
volna.
– Akkor örökre
bukott nő maradsz, miután másodjára is kompromittáltalak – intett fejével az
épület sarka felé a férfi.
Mikor Emeline
követte a pillantását, elakadt a lélegzete. Egy egész kis csapat gyűlt köréjük,
míg vitatkoztak. A gyerekek vagy nem fogadtak szót, vagy megunták a várakozást,
mert ahelyett, hogy nyugton maradtak volna, ahogy a tanáruk kérte, ott
álldogáltak mind, alig pár méterre, és szájuk elé tett kezükkel próbálták
elrejteni vidámságukat. Ezzel megfejtette azt a rejtélyt, hogy honnan érkezett
a kuncogás. A suttogásért pedig minden jel szerint a két Mrs. Devenport volt a
felelős, akik a gyerekek háta mögött álltak, és tágranyílt, izgalomtól csillogó
szemmel figyelték kettejük huzakodását.
Képtelen volt
elfojtani egy nőietlen, kétségbeesett nyögést a kis kompánia láttán. Ennyit
arról, hogy az emberek hamarosan túllépnek majd a becsületén esett folt tényén.
Ezek után erre már nem számíthatott. Bármilyen jóindulatúan viselkedtek is vele
a Devenport ikrek, ezúttal nem számíthatott a diszkréciójukra. Ahhoz egy
kisebbfajta csoda kellett volna. Csapdába került.
A nagy nap félelmetesen hamar érkezett el. Lady Outridge ragaszkodott hozzá, hogy az udvarházban tartsák az esküvőt. Emeline egy darabig tiltakozott, de egy idő után feladta, és hagyta, hogy egyszerűen csak magukkal sodorják az események.
A
szertartásról, az azt követő ünnepségről, a vendégekről, mindenről-mindenről a
lady gondoskodott, mondván, hogy kötelességének érzi megtenni, mivel Emeline
édesanyja sajnos már nem él, és amúgy is, joga van hozzá, mivel férjével, a
gróffal együtt, édesapja halála óta pártfogolták őt, ráadásul Sebastian még
mindig náluk lakott. Úgy volt, hogy az esküvő után Emeline is hozzájuk
költözik, míg a ház, amit Sebastian vett, lakható állapotba nem kerül.
Még a ruhát is
a grófné kerítette. Amelia menyasszonyi ruháját alakíttatta át, nem győzve
közben sopánkodni, milyen kár, hogy nincs idő újat varratni.
Lady Outridge
rövid idő alatt rengeteg dolgot elintézett, jóformán a lehetetlenség határát
súrolta hatékonyságával. Az udvarházat és a kertet csodálatosan feldíszítették,
mindent virágok borítottak. Látszott, hogy őladységének nagy gyakorlata van a
szervezésben.
Odalent a
vendégek már gyülekeztek. Emeline-nak fogalma sem volt, ki az a sok ember, és
miért érezték szükségét, hogy megjelenjenek az ő esküvőjén. A gyomra öklömnyi
görcsbe szorult az idegességtől, miközben a jövés-menést figyelte.
Tulajdonképpen
hálásnak kellett volna lennie, amiért a grófné mindent kézben tartott. Az
ünnepség tökéletesnek ígérkezett. Ő mégsem tudott örülni. Valahogy
szürreálisnak tűnt az egész helyzet. Hihetetlennek. Mintha nem is vele történne
mindez. Egész végig azt várta, hogy felébredjen ebből az álomból, és rájöjjön, hogy az
eljegyzés, az esküvői előkészületek nem valóságos események.
A héten nem
látta Sebastiant, nem tudott beszélni vele, nem tudta neki elmondani, mekkora
őrültségnek tartja, hogy összeházasodjanak. Nem tudott szabadulni a
meggyőződéstől, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Alig ismerték egymást, és azon
kívül, hogy testileg nyilvánvalóan mindketten vonzónak találták a másikat,
semmi közös nem volt bennünk. Emeline biztos volt benne, hogy a férfinak soha
eszébe sem jutott volna megkérni a kezét, ha nem érezte volna úgy, hogy
tartozik ezzel a becsületének. Neki pedig nem volt más választása, mint hogy
igent mondjon. Az egyetlen, aki örült fejleményeknek, az Aghata volt. Biztos volt benne, hogy a kislány magára marad majd az örömével. Tudta, nem sok
idő kell majd hozzá, hogy Sebastian rádöbbenjen, mekkora hibát követett el, és
megbánja a hirtelen lánykérést. Csak abban az egyben reménykedhetett, hogy
amikor eljön ez az idő, a férfi nem fogja őt meggyűlölni örökre.
– Itt az idő,
kedvesem – dugta be a fejét az ajtón Lady Outridge. – Mindenki téged vár.
Vetett egy
utolsó, kétségbeesett pillantást a tükörképére. Ahhoz képest, milyen kevés idő
állt rendelkezésére, el kellett ismernie, hogy a lady komornája lehetetlen
feladatot hajtott végre: a lehető legtöbbet hozta ki az alapanyagból, ami
rendelkezésére állt, vagyis belőle. A szeme karikás volt, a haja kócos, az arca
pedig halálosan sápadt, mielőtt a fiatal nő kezelésbe vette. A haját
feltornyozta a feje tetejére, és olyan művészi frizurába rendezte, amit Emeline
magától soha nem választott volna, de meglepetten vette tudomásul, hogy
kimondottan jól áll neki. Egészen megváltozott tőle az arca, sokkal csinosabb
lett, és még a szeme is másnak tűnt, egzotikusabbnak, mutatósabbnak. A komorna
a karikákat is eltűntette valamiféle csoda révén, de Emeline sápadtságán még ő
sem tudott segíteni.
Lassan ment le
a lépcsőn, mert félt, hogy a lába nem fogja megtartani. Legszívesebben sarkon
fordult és elszaladt volna. De már késő volt.
A grófné
elintézte, hogy a szertartást a kertben tartsák. A vendégek ott gyülekeztek.
Emeline végigvonult a sorban felállított székek között. Szédült, és homályosan
látott. Érezte, hogy minden szempár rá szegeződik, de képtelen volt felismerni
bárkit is, a felé forduló arcok mindössze alaktalan foltoknak tűntek számára.
Sebastian ott
állt a rózsaszirommal szegélyezett út végén. Sötét ruhájában szívfájdítóan
elegáns jelenség volt, jóképű, már-már tökéletes. Szemét egy pillanatra sem
vette le Emeline-ról, aki ettől csak még inkább zavarba jött.
Hallotta a
mindenfelől felhangzó elragadtatott sóhajokat és izgatott suttogást, ahogy
tovább haladt a férfi felé. Úgy érezte, menten elájul idegességében, vagy
legalábbis elhányja magát. Látta, hogy Sebastian a homlokát ráncolja, miközben
őt nézi. Biztos volt benne, hogy a férfi figyelmét nem kerülte el hol elsápadó,
hol elzöldülő ábrázata. Egész biztos nem szeretné, ha jelenetet rendeznék az
esküvőnkön – gondolta.
– Megbocsát egy
pillanatra? – fordult a tiszteleteshez Sebastian, Emeline és az egész násznép döbbenetére.
Meg sem várta a választ, odalépett a lányhoz, megfogta a könyökét, és a
felerősödő, izgatott beszélgetéssel mit sem törődve, magával húzta a lányt.
Emeline most
már végképp nem értett semmit. El sem tudta képzelni, mit akar Sebastian.
– Mit művelsz?
– sziszegte, mikor valamelyest eltávolodtak a kíváncsi vendégektől.
– Ki vele, mi a
baj? Szörnyen nézel ki.
– Köszönöm,
hogy szükségesnek tartottad ezt közölni, alig néhány perccel az esküvőm előtt – jegyezte
meg halkan a lány, majd gyanakodva a férfi kutató szemébe nézett. – Vagy erről van
szó? Meggondoltad magad?
– Mi? –
ráncolta a homlokát Sebastian. – Nem. Természetesen nem. Csak azt akartam
megtudni, mi a baj. Tényleg meggyötörtnek tűnsz.
Emeline
felnevetett a kijelentés hallatán. Rémülten kapta a kezét a szája elé, mikor
rájött, milyen hisztérikusan cseng a hangja, de képtelen volt abbahagyni a
nevetést, mikor meglátta Sebastian aggodalmas arcát. Biztos volt
benne, hogy komplett idiótának tartja.
Meglepődött,
mikor a férfi gyengéden megsimogatta a karját. Váratlanul érte a gondoskodás és
az őszintének tűnő aggodalom. Ijedten döbbent rá, hogy sírás fojtogatja a
torkát.
– Ne haragudj!
– szedte össze magát. – Annyi minden történt velem rövid idő alatt, nehéz
feldolgozni, és kicsit fáradt is vagyok. Nem alszom túl jól mostanában.
– Ezért én vagyok
a hibás – sóhajtott a férfi. – Magadra hagytalak, miközben a világod a feje
tetejére állt.
– Te nem
tehetsz erről – felelte lehajtott fejjel a lány. – Mindent megtettél, hogy
helyesen cselekedj. Én vagyok az, aki hálátlanul viselkedik.
– Helyesen? –
nevetett fel Sebastian gúnyosan. – Inkább önzően. Tudom, hogy sokszor durván bántam veled,
és meglehetősen udvariatlanul. De életem hátralévő részében azon leszek, hogy
jóvátegyek minden egyes gorombaságot, amit a fejedhez vágtam.
Emeline
meghatódott vőlegénye feszéjezettsége láttán, szavai és szándéka pedig
megdobogtatták a szívét. De össze volt zavarodva. Nem számított erre a
vallomásra. És még inkább meglepődött, mikor a férfi a zsebébe nyúlt.
– Szeretnék
adni valamit, amivel kárpótolhatlak. –
jelentette ki. Emeline szeme elkerekedett, miközben azt figyelte, ahogy a másik
elővesz egy sötét bársonyzacskót. Tekintetét egyetlen pillanatra sem tudta
levenni hosszú, elegáns ujjairól, melyek épp egy meseszép, finom kidolgozású
gyűrűt húztak elő a kis csomagból.
– A gyűrű csak
később jön, Mr. Midnight – figyelmeztette őket a tiszteletes jóindulatúan, ám
Sebastian rá se hederített.
– Csak
reménykedni tudok benne, hogy jó a méret. Szemmérték után készíttettem. De az
ékszerész tud igazítani rajta, ha szükséges. – Egy pillanatra elhallgatott,
mielőtt folytatta volna. A hangját halkabbra fogta, hogy a kíváncsi hallgatóság még csak véletlenül se hallhassa a szavait. Már így is több hónapra való beszédtémát biztosítottak
nekik, nem volt szükség még több pletykaalapra. – Sajnálom, hogy így kell
férjhez menned. Más házában, más ruhájában vagy kénytelen házasságot kötni.
Úgyhogy akartam valamit, ami csakis a tiéd, és ami kifejezi, mennyire hálás
vagyok, amiért szereted a lányom, és beengedsz minket az életedbe.
– Sebastian,
én… – Emeline pár másodpercig képtelen volt folytatni. Olyan történt vele, ami addig csak ritkán: elakadt a szava. – Nem értelek. Nem csak azért akarsz elvenni,
hogy megmentsd a jó hírem?
– Egek! Azt
hittem, ennél azért ügyesebben udvarolok – túrt bele a hajába frusztráltan a
férfi. – Azt akartam mondani, hogy az első pillanattól kezdve csakis te jársz
az eszemben. A vitáink úgy felélénkítettek, mint hosszú idő óta semmi más, a
csókunk pedig valósággal kifordította a testem a bőrömből. Alig várom, hogy megismételjük,
és alig várom, hogy a feleségem légy végre. Talán nem volt a legeredetibb ötlet
azzal rávenni, hogy igent mondj, hogy kompromittáltalak, de sajnos elsőre jobb
nem jutott eszembe. És abban reménykedtem, elég nyilvánvaló, hogy valóban
vonzódom hozzád.
A lány szája
önkéntelen mosolyra húzódott a heves szavak hallatán, és egyszerre olyan
bátorság öntötte el, amelyet nem is feltételezett magáról.
– Ha azt akarod
mondani, hogy szeretsz, akkor mondd ki egyszerűen! – szólította fel a férfit
bátran. – Én is szeretlek téged. Borzasztóan irritálsz és minden egyes
alkalommal felbosszantasz, amikor csak kinyitod a szád, de közben élettel
töltesz el, és ilyesmit már régen nem éreztem. Boldogan leszek a feleséged.
– Azt mondják,
a jó pap holtig tanul – mondta Sebastian egy félmosollyal a szája sarkában. –
Szerencsére nekem saját tanárom akadt. Tanítsd meg nekem! Tanítsd meg, kérlek,
hogy legyek boldog! Már így is boldogabbá tettél, mint ahogy remélni mertem,
hogy valaha is lehetséges. De biztos vagyok benne, hogy ez minden nap csak egyre jobb
és jobb lehet.
Emeline szívből
jövően elmosolyodott a szavak hallatán.
– Ilyen szépet
még soha, senki nem mondott nekem.
Sebastian felnevetett,
és előrehajolt, hogy alaposan megcsókolja a menyasszonyát.
– Azt reméltem
is – vonta szorosabbra az ölelését a dereka körül. – Nos, mit mondasz? Most már
hagyod, hogy tisztességes asszonyt csináljak belőled?
Egyikük sem hallotta, mikor a tiszteletes megjegyezte, hogy igazság szerint a csók is csak később következik.
Vége