Holtig tanult boldogság - A novella egyben, online és letölthető változatban

A blogon eddig fejezetenként olvasható történelmi-romantikus novellát, ami a Greenshire-i szerelmek sorozat részét képezi, most az ígéretemnek megfelelően javított változatban, egyben olvashatjátok online és letölthető formában egyaránt. Jó szórakozást!

Greenshire még mindig az egyik legbájosabb vidék, ahová a nagyvárosi ember elvetődhet, ha nyugalomra, pihenésre vágyik. Ezt Mr. Sebastian Midnight is nagyon jól tudja, mikor lányával együtt látogatóba érkeznek az Outridge család birtokára. Apa és lánya sok mindenen ment,ek keresztül, és a gyógyulást remélik a kis vidéki településtől. Ám valami olyat kapnak, amire nem számítanak.

Emeline a falu tanítónőjeként éli unalmasnak, eseménytelennek gondolt életét, míg Sebastiannel szó szerint egymásba nem botlanak. Újra és újra fellángoló vitáik mindkettejük életét fenekestől felfordítják.

A történet a Greenshire-i sorozat részét képezi. Az Angyali démonok oldalán, valamint itt a blogon (1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész) online olvasható, az alábbi linkre kattintva, az oldal aljáról pedig bárki számára letölthető pdf formátumban.

Emeline és Sebastian történetének befejező része

Emeline egyszerűen nem akart hinni a fülének. Az udvarház sarkánál állt, takarásban, egy olyan helyen, ahová sem a vendégekkel teli rózsakertből, sem az impozáns, soklépcsős főbejárattól, de még az egyszerű, diszkréten meghúzódó hátsóbejárattól sem lehetett odalátni. Ez utóbbinak főleg örült, mert így azok sem láthatták, akik épp róla beszéltek.

– Mondom, hogy így volt. A saját szememmel láttam. Nem hisz nekem?

A fiatal szobalány olyan hévvel bizonygatta az igazát, hogy egészen belevörösödött az arca. Emeline nem látta jól a nőt akkor este, mikor Anthony társaságában rajtakapta őket, de a hangját azonnal megismerte.

– Butaságokat beszélsz, Rosemary – torkollta le a lányt a kövérkés, anyáskodó szakácsnő. – Mr. Midnight talpig úriember, és Miss Norris sem olyanfajta, aki csak úgy hagyja magát.

– De bizony hagyta – ellenkezett a Rosemarynek nevezett lány. – Egészen össze voltak gabalyodva, alig vették észre, hogy ott vagyok.

– Én akkor sem hiszem el – tartotta magát eredeti véleményéhez az asszony.

– Pedig más is látta őket együtt. Mrs. King mondta, hogy akkor este, mikor rajtakaptam őket a lord dolgozószobájában, a vihar estéjén, épp a faluból tartott hazafelé, mikor összefutott velük a régi kocsiúton. Annyira vitatkoztak valamin, hogy őt észre sem vették. És Miss Norris Mr. Midnight kabátját viselte.

– Nos, te magad mondtad, hogy az a vihar estéje volt, és én is emlékszem rá. Mr. Midnight mesélte, hogy a Kinkade tanyától nem messze talált a tanárnőre, aki épp a kis beteg Bettyt kísérte haza, mikor elkapta a vihar. Miss Norris teljesen össze volt fagyva, mikor ideértek. Azért adta oda neki a kabátját, hogy átmelegedjen.

– Mondani bármit lehet – felelte nyeglén Rosemary. – Mrs. King a saját szemével látta őket, és azt mondta, a nyakát merné tenni rá, hogy valami van köztük. Azt pedig én láttam a saját szememmel, hogy Mr. Midnight milyen élénken próbálta felmelegíteni a kisasszonyt még a forró fürdő után is.

– Rosemary! Ne légy közönséges! – csattant fel a szakácsnő.

– Ez az igazság.

– Akkor sem pletykálkodhatsz a gazdádról, bármit láttál is.

– De ők nem is a gazdáim – tiltakozott a lány felháborodottan.

– Az sem változtat semmin – jelentette ki ellent mondást nem tűrően az asszony. – Jegyezd meg, amit mondok, lányom! Baj lesz belőle, ha nem fogod be a szád. És mi ütött beléd, hogy pont a minden lében kanál Mrs. Kinggel tereferélsz? Mindenki tudja róla, hogy az az asszony túl kíváncsi, és még rosszindulatú is. Bajba fogsz kerülni, meglásd. De most dologra! A kert tele van vendégekkel, nincs több időm az ostobaságaidra.

A két nő visszament az épületbe, ám Emeline nem volt képes megmozdulni. Maradt, ahol volt, a ház oldalának dőlve. Legszívesebben elsírta volna magát azok után, amit hallott.

Kellemetlen két hét állt mögötte. Azután, hogy Sebastian megcsókolta, az éjszakát ébren, a szégyen és a harag között hánykolódva töltötte. Haragudott a férfira, azért, amit tett. De leginkább saját magára haragudott, amiért hagyta. Szégyenletesnek tartotta. Azt pedig még jobban röstellte, hogy mennyire élvezte azt a tiltott gyümölcsöt.

Reggel alig mert leóvakodni a ház földszintjére. Legszívesebben egész nap a szobában maradt volna, de nem tehette. Haza kellett mennie. Megvárta, hogy a reggeli zajok elcsituljanak odalent, s mikor már többé-kevésbé biztos volt benne, hogy a családtagok túl vannak a reggelin, csak lemerészkedett.

Lady Outridge-re a kisszalonban bukkant rá. Épp a leveleit írta. Meglepte Emeline megjelenése, és először nem is akarta őt elengedni, mikor a lány elmondta, hogy szándékában áll azonnal hazamenni, de egy idő után felhagyott a tiltakozással. Emeline megköszönte a grófi család vendégszeretetét és segítségét, majd eliszkolt. Ez volt a legjobb szó sietős, már-már pánikszerű távozására.

Szerencsére nem találkozott Sebastiannel. El sem tudta képzelni, mit mondhatna neki. Igazából még abban sem volt biztos, hogy képes lenne a szemébe nézni.

A viharban eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul. Belázasodott, mire hazaért, zúgott és fájt a feje, szédült, hamarosan elkezdett köhögni is. Napokig kutyául érezte magát, képtelen volt arra, hogy felkeljen. Két hétre az iskolát is be kellett zárnia. Ilyenre még soha azelőtt nem volt példa. Aztán pedig, mikor kezdte volna összeszedni magát, megjelent nála Lady Outridge – mondván, hogy csak meg akarta látogatni –, majd, meglepetésszerűen meghívta magukhoz Aghata szülinapi zsúrjára. Emeline-nak esélye sem volt elutasítani az invitálást.

És most itt állt, nyilvánvalóan bujkálva, mert még mindig nem volt elég bátorsága szembenézni Sebastiannel, ráadásul rá kellett jönnie, hogy az a csók nem csak a lelki nyugalmát forgatta fel, de a jó hírét is tönkretette. Pedig neki semmi mása nem volt már jó ideje.

– Miss Emeline!

A váratlan hang hallatán összerezzent, majd halványan elmosolyodott, mikor gondolataiból kizökkenve rájött, hogy épp az ünnepelt kapta bujkáláson.

– Miért nem vagy a barátaiddal, Aghata?

– A tanárnőt kerestem.

– Engem? Mégis miért? Ez a te napod. Menj, és élvezd!

A kislány tündérien elmosolyodott az utasítás hallatán.

– Rendben. De csak ha megígéri, hogy jön utánam.

– Azonnal ott leszek.

Aghata a válasz hallatán elégedetten sarkon fordult, és elszaladt. Emeline a falnak dőlt, és vett egy mély levegőt, amivel az volt a célja, hogy valamelyest megnyugodjon. Sikertelenül próbálkozott. Idegesebb volt, mint valaha. De nem bujkálhatott tovább. Ideje volt, hogy szembe nézzen mind Sebastiannel, mind a szégyennel, amit saját maga hozott a fejére.

Az idő csodaszép volt, nem tükrözte a lány borús gondolatait. A tavasz a legbarátságosabb arcát mutatta, ragyogóan sütött a nap, és még csak bárányfelhők sem voltak az égen. Emeline azonban nem tudta élvezni sem a napsugarakat, sem a lustán lengedező meleg szellőt. Olyan nyomorultul érezte magát, mintha a saját kivégzésére ment volna.

Lady Outridge óriási partit szervezett. Az iskolából természetesen minden gyermeknek ott volt a helye, és a család barátai is meghívást kaptak. A gyerekek a park fái között játszottak, míg a felnőttek a dúsan megterített asztalok körül ültek, vagy a gondosan ápolt rózsabokrok szegélyezte keskeny úton sétáltak. Emeline elkapta kíváncsi pillantásaikat, miközben lassan közeledett, és azt is látta, hogy az asztalnál ülők közül néhányan összesúgtak. Rosemary és Mrs. King nyilvánvalóan nem tartották magukban a nagy hírt, ami futótűzként terjedt az ismerősei között.

Érezte, hogy fülig pirul. Legszívesebben sarkon fordult, és elszaladt volna, de nem tette. Helyette tétován körbenézett, azt kutatva, melyik asztaltársasághoz csatlakozzon. Nagyon sajnálta, hogy Amelia Saint-Germain nincs ott aznap. Akkor legalább egy kedves arcot láthatott volna. Az Outridge család barátai rendes emberek voltak, de az, hogy a falu hajadon tanítónője késő éjjel egy olyan férfival csókolózott a gróf dolgozószobájában, aki többé-kevésbé vadidegen volt számára, az mégis csak több volt, mint ami fölött még szó nélkül napirendre térhettek.

A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, mikor arra fordult, kis híján hangosan felnyögött elkeseredésében. A két idős hölgy, akik szélesen mosolyogva integettek neki, hogy üljön oda hozzájuk, Greenshire legkedvesebb emberei voltak, de egyben a legpletykásabbak is.

A két Mrs. Devenport, Prudence és Penelope, egy testvérpárhoz mentek feleségül sok-sok évvel korábban. Mindketten hamar megözvegyültek, de a családi kötelék megszakadása után is elválaszthatatlanok maradtak. És valami oknál fogva egy idő után annyira hasonlítani kezdtek egymásra – egyforma ruhát, egyforma frizurát viseltek, még az arcuk is hasonlóan kerek és pirospozsgás volt –, hogy az emberek kezdték őket Devenport ikreknek nevezni.

– Prudence, Penelope – biccentett az asszonyoknak, s mivel nem volt más választása, feléjük indult.

– Micsoda csodás ünnepség – lelkendezett Prudence Devenport csillogó szemmel, mikor Emeline odaért melléjük. – Lady Outridge most is kitett magáért, mint mindig.

– És milyen nagy örömöt szerzett vele annak a drága kislánynak – vette át a szót Penelope, fejével a kertben kergetőző Aghata felé intve. – Mintha kicserélték volna, mióta maga elkezdett vele foglalkozni, kedvesem.

Emeline ismét elpirult, de most nem szégyenében, hanem a dicséret hallatán.

– Semmi különlegeset nem tettem – szabadkozott halkan.

– Ugyan már, lányom, ne szerénykedjen – tette a karjára a kezét Prudence. – Csodát művelt azzal a kicsi lánnyal. És a többi gyerekkel is.

Emeline soha nem tudott mit kezdeni az elismeréssel. Rendszerint zavarba jött tőle, feszélyezték a méltató szavak. Most azonban különlegesen jól estek neki. Talán azért, mert valami másra számított helyette. Úgy ment a kertbe, hogy nyilvános megaláztatásra készült, de legalábbis egy roppant kellemetlen jelenetre, amiben ő lesz a főszereplő, miközben az emberek összesúgnak a háta mögött. Ehhez képest a két Mrs. Devenport úgy beszélgetett vele, mintha semmi különleges nem történt volna. Pedig kizártnak tartotta, hogy pont ők ne tudjanak arról, mi történt.

Miközben a hölgyeket hallgatta, szép lassan megnyugodott, kezdte magát egész jól érezni. Már csak azért is, mert Sebastiannek nyomát sem látta.

A délután meglepően gyorsan és kellemesen telt el, és ezt a két asszonynak köszönhette. Hálás, őszinte mosolyt villantott, rájuk mikor felálltak, hogy haza induljanak.

A többi vendég is szedelődzködött már, és a gyerekek nagy része is rég hazament. Emeline úgy gondolta, hogy ideje neki is szedni a sátorfáját. Úgyhogy körbenézett, hol találja Aghatát, hogy elbúcsúzzon tőle. Hamarosan meglátta, méghozzá Tommy Walters társaságában – mint szinte mindig. Elmosolyodott, miközben úgy döntött, inkább búcsú nélkül távozik. Nem akarta megzavarni a két gyerek szórakozását. Ám a következő pillanatban megérezte, hogy figyelik.

Még mielőtt meglátta volna, már tudta, hogy Sebastian megérkezett. Aghata is azonnal észrevette az apját. Felkiáltott örömében, és futásnak eredt. Kacagva vetette magát a karjába.

Emeline szíve összeszorult a meghitt kettős láttán. Olyan szépek voltak, és olyan boldogok. Nyoma sem volt a régi, szomorú Aghatának, és a morcos Sebastiannek. Mindketten mosolyogtak, és a látvány Emeline-t is megmosolyogtatta.

Sebastian pillantása ismét rávillant. Egy végtelennek tűnő hosszú pillanatra egymásba kapcsolódott a tekintetük, és a lány szíve egy dobbanásnyi kihagyás után olyan őrült ütemben kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Épp csak az imént megszerzett törékeny nyugalma egy csapásra semmivé lett. tudta, hogy elvarázsolt, már-már bárgyú kifejezés ül ki az arcára, de képtelen volt tenni ellene. Be kellett ismernie legalább önmaga számára, hogy épp annyira vonzódik a férfihoz, mint amennyire bosszantja arrogáns viselkedése, folyamatos kritikái és parancsolni akarása. Végre megértette, hogy ez már az első találkozásuk óta így volt, és egyre inkább úgy gondolta, hogy ez volt az oka annak az őrjítő, szenvedélyes csóknak, ami ugyanolyan csodálatosnak bizonyult, mint amekkora ostobaságnak. Magának nem hazudhatott tovább.

Ismét meghallotta a sugdolózást. Nem értette, mit mondanak, de biztos volt benne, hogy Lady Outridge vendégei róla és Sebastianről beszélnek, pontosabban arról, ahogy egymásra néztek. Ők maguk ismerték be azt, hogy a pletykák igazak, anélkül hogy egyáltalán egymáshoz szóltak volna.

Emeline felpattant a fonott kerti székről, és gondolkodás nélkül útnak indult hazafelé. A suttogás felerősödött, és ő tudta, hogy viselkedésével csak további tápot ad a szóbeszédnek, de egyszerűen úgy érezte, képtelen ott maradni. Inkább vállalta, hogy udvariatlannak gondolják. Elég rosszat képzeltek az emberek már amúgy is róla. Az Outridge családtól pedig bármikor bocsánatot kérhet azért, hogy búcsú nélkül távozott.

– Miss Norris!

A neve hallatán egy pillanatra megtorpant, de nem fordult meg. A fogát összeszorítva csak magában szitkozódott, amiért Sebastian megszólította. Olyan szavak jutottak eszébe, amelyekről nem is tudta, hogy ismeri őket, most azonban, a férfi hangját hallva egytől egyig felidéződtek benne. Dühös lett, amiért a másik tovább fokozta a helyzet kínosságát és az ő zavarát. Úgyhogy jobb híján, megszaporázta lépteit.

Hallotta, hogy az ösvény murvaborítása megcsikordul a férfi talpa alatt, ahogy utána ered. Ám a hang egy idő után elhalt, ő pedig egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot, amiért Sebastian annyiban hagyta a dolgot.

Kezdett sötétedni, mire visszaért a faluba. Gyalog az út elég sokáig tartott, és a láztól legyengült szervezete is erősen tiltakozott a hosszú séta ellen. Alaposan kifulladt, és őszintén megkönnyebbült, mikor meglátta az otthonát, amelytől hívogatóbbat abban a pillanatban nehezen tudott volna elképzelni.

Másnap reggel némileg megnyugodva konstatálta, hogy végre egy átlagos napnak néz elébe. Két hét kényszerpihenő után végre ismét munkába indult. Megint csodaszép idő ígérkezett, ő pedig kezdte úgy érezni, mégis van remény arra, hogy visszakapja a régi életét. Azt, amit még azelőtt élt, hogy Sebastian szó szerint berobogott a faluba. Azt, amit elkeserítően unalmasnak talált, most mégis mindent megadott volna azért, hogy visszaszerezze. Abban a pillanatban határozottan úgy érezte, hogy ez menni fog. Végül is semmi rosszat nem tett. Az a csók hiba volt, de nem valami olyasmi, ami jóvátehetetlen és teljességgel megbocsáthatatlan. És ha ezek után messziről elkerüli Sebastiant, és a bajt, amit a vonzalom okozhat, amit iránta érzett, minden rendbe jön.

Kis híján felnevetett. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás. Nagy súly gördült le a szívéről, ám az öröme nem sokáig tartott.

Nem látta a férfit, aki az iskola épülete mögül lépett elő, pont abban a pillanatban, ahogy Emeline odaért. A lány rémülten felszisszent, és megbotlott. Szerencsére sikerült megőriznie az egyensúlyát, de az idegei pattanásig feszültek, iménti jó kedve azonnal semmivé foszlott.

– Maga kerül engem? – kérdezte Sebastian mindenféle bevezető nélkül. – Muszáj beszélnünk. Nem halogathatjuk tovább.

– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá – sziszegte a lány, és fejével a mellettük álldogáló, kíváncsi gyerekek felé bökött.

– Mégis mit tehetnék? – kérdezte Sebastian gúnyosan. – Az udvarházból megszökött. Két hete, és tegnap délután is.

– Én nem…

– A kettő között pedig bujkált – fojtotta belé a szót a férfi, mire Emeline önuralma végképp szertefoszlott.

– Eszem ágában nem volt bujkálni. Beteg voltam – felelte hevesen, és csak kicsit érezte rosszul magát, amiért nem a teljes igazságot mondta. Valóban beteg volt, de ha nem így van, akkor is mindent megtett volna azért, hogy elkerülje Sebastiant. Ám ezt most nem állt szándékában bevallani.

– Azt mond, amit akar, de most beszélünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi, és a karjánál fogva maga után húzta a lányt, arrébb az ijesztően figyelmesen hallgatózó kis társaságtól.

– Itt várjatok! Mindjárt jövök – szólt vissza nekik Emeline, miközben hagyta, hogy Sebastian magával vonszolja. Jobbnak látta, ha nem tiltakozik, pedig minden egyes porcikája berzenkedett a durva, önkényes bánásmód, a másik arroganciájának legújabb jele ellen.

Megvárta, hogy az iskola épületének takarásába érjenek, és csak akkor rántotta ki a karját a szorításból.

– Maga megőrült – jelentette ki olyan magabiztosan, ahogyan csak tudta, miközben a szíve majd kiugrott a mellkasából idegességében. Sebastian ujjainak érintése forró nyomot hagyott a bőrén. Makacsul próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemes, bizsergő érzést.

Sebastian engedte, hogy pár lépésre eltávolodjon tőle. Emeline azt hitte, azonnal belefog a leckéztetésbe, amiért olyan gyerekesen viselkedett, vagy megpróbálja megmagyarázni, miért csókolta meg. Ezt a két okot tudta elképzelni arra, hogy a férfi ilyen elszántan beszélni akarjon vele. Egyiket sem volt kedve végighallgatni. De nem látott rá semmi lehetőséget, hogy megússza. Nem hitte, hogy Sebastian hagyná. Így hát szeretett volna minél hamarabb túllenni rajta.

Ám a férfi egyelőre egyetlen szót sem szólt. Csípőre tett kézzel állt, a póz még inkább kiemelte széles vállát, izmos alakját, és a gondosan visszafojtott ugrásra kész indulatot, ami abban a pillanatban kétségtelenül benne tombolt. Jóképű arca egyszerre tükrözött dühöt és tanácstalanságot. Nem nézett Emeline-ra, ám a lány így is jól látta, hogy teljes tudatában van a jelenlétének. Feszült izmai arról árulkodtak, hogy mindenre kész, mintha attól tartana, hogy Emeline bármelyik percben elszökhet. Szó se róla, nagy volt benne a kísértés.

A csend egyre hosszabb és egyre kínosabb lett. A lány végül nem bírta tovább a feszültséget.

– Hiba volt idejönnie. Már így is rólunk beszél az egész falu. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy óriási baklövést követett el ezzel a látogatással.

– Miről beszél? – nézett rá Sebastian értetlenül. Sötét szemei körül ezúttal mintha kicsit elmélyültek volna a szarkalábak, nagyon fáradtnak tűnt, és ezt Emeline csak most vette észre. A felismeréstől aggodalom ébredt benne, ettől máris kevésbé érezte magát haragosnak a durva bánásmód ellen, amivel a férfi erre a beszélgetésre kényszerítette.

– A lány, aki meglátott minket, máris telekürtölte a környéket. Mindenki tudja, hogy megcsókolt a vihar éjszakáján – magyarázta, és képtelen volt megállni, el ne piruljon az emlék hatására. Még mindig bizsergett minden porcikája, ha visszagondolt arra az estére. Sebastian valami olyan dolgot művelt vele, ami testestől-lelkestől kifordította önmagából.

Nem volt tapasztalata, nem tudhatta biztosan, minden alkalommal így történik-e, ha egy férfi megcsókol egy nőt. De nem volt teljesen naiv sem. Kétsége sem maradt afelől, hogy Sebastian ugyancsak tehetséges lehet ezen a téren, ha ilyen intenzív örömérzetett váltott ki belőle, holott korábban folyton csak veszekedtek. Vak lett volna, ha nem látja, milyen vonzó férfi, de a természetét elviselhetetlennek, a viselkedését pedig bántónak és dühítőnek találta. Nem gondolta volna, hogy a férfinak elég csak egyszerűen csábítóan néznie rá, hogy ő azonnal a karjába omoljon. Mégis így történt. És erre semmi más magyarázatot nem talált, csakis Sebastian udvarlás terén szerzett tapasztalatát és természetes vonzerejét, ami nyilvánvalóan nem hagyta őt hidegen.

– Én is hallottam, miket beszélnek – morogta rosszkedvűen a férfi. – Ostoba lány. Nem gondoltam volna, hogy képtelen tartani a száját. Lord Outridge-nek is a fülébe jutott, mit terjeszt. Azt mondta, elküldi őt a háztól.

Emeline nem örült annak, amit hallott. Nem kívánt a szobalánynak rosszat, akkor sem, ha pletykálkodásával könnyedén tönkretehette a jó hírét. Ám a hibát mégis csak ő maga követte el, mikor hagyta, hogy a férfi megcsókolja.

– Mindent meg kell tennünk, hogy a szóbeszédnek véget vessünk – mondta Sebastian, amivel ismét magára vonta a lány figyelmét.

Emeline csalódott volt, amiért a férfi mindössze annyit mondott arról a fergeteges csókról, hogy mindenképp meg kell akadályozni a hír továbbterjedését. Maga sem tudta mit várt. Alig néhány perccel korábban döntötte el, hogy nem akar hallani bocsánatkérést, akkor mégis mi másra számított? Aligha vágyott dicséretre a csókolózási képességeire vonatkozóan. Már csak azért sem, mert tudta volna, hogy hazugság.

– Akkor talán nem kellene ilyen kompromittáló módon viselkednie – mondta halkan, és legnagyobb rémületére érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Gyorsan kipislogta őket. Nem akart sírni. Pláne nem Sebastian előtt.

– Kompromittáló módon? – kérdezett vissza Sebastian hitetlenkedve. – Ha jól emlékszem, annál a csóknál te is ott voltál.

Emeline összerezzent, mintha pofon vágták volna. És nem csak azért, mert meglepte, hogy a férfi hirtelen közvetlenebb hangnemre váltott, hanem azért is, mert a lelke mélyén tudta, hogy a másiknak igaza van. Megbocsáthatatlan volt, ahogy reagált a közeledésére. Soha nem hitte volna, hogy ennyi szenvedély lakozik benne, és hogy ilyen szégyentelen. Élvezte a csókot, és igazság szerint jóformán másra sem tudott gondolni azóta. Még úgy sem, hogy mostanra már a jó híre bánta az odaadását.

– Az a csók hiba volt – jelentette ki dacosan, és a világ minden kincséért sem mutatta volna, mennyire megbántották a férfi szavai.

– De még mennyire – morogta Sebastian az orra alatt tovább fokozva ezzel Emeline dühét és szégyenét.

– Nos, legalább ebben egyetértünk – felelte mérgesen, és gyorsan letörölt egy alattomosan kibuggyanó könnycseppet. A harag segített neki legyőzni a gyengeségét. Megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy nem követi több az árulót, felindultsága bizonyítékát. – Nos, miután mindent tisztáztunk, jobb lenne, ha mostantól messziről elkerülne.

– Mégis miről beszélsz? Az égvilágon semmit nem tisztáztunk – állt szorosan elé Sebastian. – És mi az, hogy kerüljelek el? Megfutamodsz, valahányszor meglátsz. Mégis hogyan tudnánk így szót váltani?

– Hát épp ez az. Nekünk nem kellene szót váltanunk – magyarázta a lány türelmetlenül. – Minden egyes alkalommal, ahányszor csak beszélünk, vagy egyáltalán tudomást veszünk egymásról, tápot adunk a szóbeszédnek. De ha nem találkozunk többé, előbb-utóbb elcsendesül majd a pletyka.

– Hogy nem találkozunk? – Sebastian gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Ezt mégis hogyan tervezed? Ez egy aprócska falu. Az emberek lépten-nyomon egymásba botlanak. Ez a mi esetünkben szó szerint is igaz. Ráadásul a lányomat tanítod. Hogy kerülhetnénk el egymást?

– Mivel teljesen más körökben forgunk, azt hiszem, jóval könnyebb lesz, mint elsőre hinnénk. És nemsokára megkezdődik a nyári szünet, azután pedig, ha jól gondolom, visszatérnek a fővárosba. Elvégre ott van az otthonuk. Szóval ez a probléma is megoldódik.

– És ezzel vége is? – Sebastian arcán világosan látszott, hogy azt sem tudja, nevessen vagy bosszankodjon Emeline okfejtésén. – Az elméletednek több hibás pontja is van. Először is, nem hinném, hogy a rosszindulatú szájak befogásához elég lenne, ha egyszerűen kerülnénk egymást a jövőben.

– Egy ideig még biztos beszélnének rólunk – bólintott Emeline. A könnyednek tűnő mozdulat egyáltalán nem tükrözte a benne tomboló feszültséget. – De minden csoda három napig tart. És ha látják, hogy az afférunk… következmények nélkül maradt, egy idő után úgyis találnak más beszédtémát.

– Úgy érted, ha kiderül, hogy nem vagy várandós? – Sebastian hangjából valósággal csöpögött a szarkazmus.

– Úgy értem. Elvégre nem tettünk semmi olyasmit… – Emeline képtelen volt tovább folytatni. Lángoló arccal fordult el a férfitól, ám a jelenlétét nem tudta figyelmen kívül hagyni.

– Az emberek akkor sem felejtenek, ha nem válsz leányanyává – felelte kíméletlenül Sebastian. – Számukra ez nem bizonyít semmit.

– Talán nem – értett egyet a lány, és borzalmasan megalázottnak érezte magát. – De az sem változtat semmin.

– Nem? És ha elveszíted az állásod?

Emeline megremegett a lehetőség keltette iszonyattól, de hamar összeszedte magát.

– Nem a nemesek csemetéit tanítom. Ők talán elítélnek engem, de az egyszerű emberek, akik rám bízzák a gyerekeiket, nem fognak akadályokat gördíteni elém.

– És a házasság?

– Házasság? – ismételte Emeline értetlenül.

– Úgy gondolod, egy férfi el tudna tekinteni attól, hogy a jövendőbelijét beszennyezte egy másik?

A kérdés meglepte a lányt. Először nem is tudta, mit válaszoljon rá.

– Nos – szedte össze a gondolatait végül –, ez több okból sem jelenthet gondot. Először is, soha nem vágynék egy olyan férfi után, aki a szóbeszéd alapján képes lenne eltaszítani magától, anélkül hogy saját maga győződne meg az igazságról. Nem lenne méltó rá.

– Úgy érted, akinek tényleg fontos lennél, az úgyis törekedne rá, hogy első kézből szerezzen tapasztalatot a pletyka igazságtartalmáról?

Emeline még mindig háttal állt Sebastiannek, és ennek most nagyon örült. Már idáig is zavarban volt, de most érezte, hogy az arca valósággal lángol. A téma túl személyes volt, túl intim. Mégis folytatta.

– Ráadásul nem is áll szándékomban férjhez menni. Soha nem is terveztem.

– Miért nem? – kérdezte Sebastian ismét csak meglepve ezzel a lányt. – A legtöbb nő arra vágyik, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Valaki, aki ennyire szereti a gyerekeket és ért hozzájuk, ne akarna férjhez menni? Ne akarná a boldogságot, amit csakis akkor érezhetne, ha a saját gyermekét tartaná a karjában? Ne akarná azt a biztonságot és kényelmet, amit egy házasság adhat?

Emeline szíve összeszorult. Egy saját gyermek lehetősége érzékenyebben érintette, mint számított rá. Pedig ezt már régen lezárta magában. Persze, hogy vágyott családra, férjre. De mindig is tudta, hogy ez soha nem fog megadatni számára, mert két világ között rekedt. A ranggal rendelkezők és az egyszerű emberek világa között. Mindkettejük számára érinthetetlen volt, nemkívánatos személy. De ezt most nem akarta elmagyarázni Sebastiannek. Egyszerűbbnek találta hát, ha nem válaszol. Biztos volt benne, ha a férfi belegondol, ő maga is rájön, miért lehetetlen. Miért nem választhatja őt sem egy arisztokrata, sem egy egyszerű ember.

– Mint mondtam, az elméleted, mi szerint egyszerűen elkerülhetjük egymást, több sebtől vérzik. Ott van még az az aprócska tény is, hogy nem áll szándékomban visszamenni a fővárosba.

– Hogy? – A rövid kérdés volt az egyetlen, amit képes volt kinyögni.

– Eladtam a városi házamat. Ezért késtem Aghata születésnapjáról. Épp azt akartam elmondani, hogy már találtam is helyette egy megfelelő otthont itt, Greenshire-ben, mikor elrohantál.

– De, én ezt nem értem – hebegte Emeline. – Mi okod volt erre?

Összezavarta a férfi bejelentése, észre sem vette, hogy önkéntelenül átváltott arra a közvetlen hangnemre, amivel Sebastian egy ideje már beszélt hozzá.

– Itt akarok letelepedni. A lányomnak kétségtelenül arra van szüksége, hogy Greenshire-ben maradjunk. Ez a hely ideális lesz számunkra. Ráadásul közel vagyunk a fővároshoz, úgyhogy a munkám sincs veszélyben.

Emeline-t fejbe kólintotta a bejelentés. Annyira biztos volt benne, hogy Sebastian és Aghata nemsokára eltűnik az életéből. Ezt meg kellett emésztenie. Úgyhogy ugyanahhoz a módszerhez folyamodott, amihez korábban is: megfutamodott.

– A gyerekek túl rég óta vannak magukban – mondta a tőle telhető legösszeszedettebben. – Ideje visszamennem hozzájuk.

– De még nem fejeztem be – állt elé Sebastian, mikor Emeline határozott léptekkel elindult.

– Nem vagyok kíváncsi a többire – felelte a lány, és megpróbálta kikerülni a férfit.

– Én akkor is elmondom, amit akarok – fogta meg a karját Sebastian. Nem volt erőszakos, nem okozott fájdalmat, de nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elengedni. – Nem vagy rá kíváncsi, miért akartam minden áron beszélni veled? Miért éreztem fontosnak, hogy tudj a terveimről?

– Nem igazán – felelte a lány, de biztos volt benne, hogy a férfit ez a válasz nem fogja visszatartani.

– Ismerek egy olyan módot a pletyka elhallgattatására, ami egészen biztosan működni fog – folytatta Sebastian, ahogy Emeline sejtette.

– Nem érdekel – mondta ő, és megpróbált kiszabadulni a szorításból, mire az leheletnyit erősödött.

– Akkor is elmondom.

A lány felnézett az őt fogvatartó férfi arcába. Azok a csodálatos, mély szakadékként sötétlő, igéző szemek vidáman csillogtak, de ő meglátta bennük a feszültséget is. Sebastian valami oknál fogva tartott a reakciójától.

Ismét megpróbált elhúzódni. Nem akarta hallani azt, ami ennyire felzaklatta a férfit. Sebastian a karjánál fogva maga felé fordította.

– Engedj el! – kérte halkan a lány. – Vissza kell mennem az osztályba.

– Nem foglak elengedni, Emeline. Meg kell állítanunk a szóbeszédet.

– Pokolba a szóbeszéddel! – sziszegte. – Menni akarok.

Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a testük összeért. Emeline érezte Sebastian minden egyes lélegzetvételét, ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy hozzányomódott a kebléhez. Az érzés villámcsapásként száguldott végig a legapróbb porcikáján is, a lábujjától a feje búbjáig. Az érzékei bizseregtek, új életre keltek, szinte énekeltek. A férfi közelsége idegen érzéssel töltötte el. Boldogsággal. Teljességgel.

Halk hangra lett figyelmes. Kuncogásra, suttogásra. Valaki volt még ott rajtuk kívül. De annyira zúgott a feje, és annyira forgott körülötte a világ, hogy képtelen volt beazonosítani, pontosan merről is jön a zsivaj.

– Van egy olyan megoldás, ami egyszerre vet véget minden szóbeszédnek, oldja meg a te problémáidat, és tesz boldoggá engem és a lányom.

– Csak hagyj elmenni, kérlek! – fogta könyörgőre a lány. Már tudta, mit készül mondani a férfi, de nem akarta hallani.

A suttogás és kuncogás felerősödött, de ő még mindig nem tudta beazonosítani, merről, kitől érkeznek a hangok, és mit mondanak.

– Gyere hozzám feleségül, Emeline Norris! Hadd hozzam helyre, amit elrontottam – karolta át a derekát Sebastian. – Ugye igent mondasz?

– Eszembe sincs – felelte a lány, de a hangja nem csengett olyan határozottan, mint szerette volna.

– Akkor örökre bukott nő maradsz, miután másodjára is kompromittáltalak – intett fejével az épület sarka felé a férfi.

Mikor Emeline követte a pillantását, elakadt a lélegzete. Egy egész kis csapat gyűlt köréjük, míg vitatkoztak. A gyerekek vagy nem fogadtak szót, vagy megunták a várakozást, mert ahelyett, hogy nyugton maradtak volna, ahogy a tanáruk kérte, ott álldogáltak mind, alig pár méterre, és szájuk elé tett kezükkel próbálták elrejteni vidámságukat. Ezzel megfejtette azt a rejtélyt, hogy honnan érkezett a kuncogás. A suttogásért pedig minden jel szerint a két Mrs. Devenport volt a felelős, akik a gyerekek háta mögött álltak, és tágranyílt, izgalomtól csillogó szemmel figyelték kettejük huzakodását.

Képtelen volt elfojtani egy nőietlen, kétségbeesett nyögést a kis kompánia láttán. Ennyit arról, hogy az emberek hamarosan túllépnek majd a becsületén esett folt tényén. Ezek után erre már nem számíthatott. Bármilyen jóindulatúan viselkedtek is vele a Devenport ikrek, ezúttal nem számíthatott a diszkréciójukra. Ahhoz egy kisebbfajta csoda kellett volna. Csapdába került.

A nagy nap félelmetesen hamar érkezett el. Lady Outridge ragaszkodott hozzá, hogy az udvarházban tartsák az esküvőt. Emeline egy darabig tiltakozott, de egy idő után feladta, és hagyta, hogy egyszerűen csak magukkal sodorják az események.

A szertartásról, az azt követő ünnepségről, a vendégekről, mindenről-mindenről a lady gondoskodott, mondván, hogy kötelességének érzi megtenni, mivel Emeline édesanyja sajnos már nem él, és amúgy is, joga van hozzá, mivel férjével, a gróffal együtt, édesapja halála óta pártfogolták őt, ráadásul Sebastian még mindig náluk lakott. Úgy volt, hogy az esküvő után Emeline is hozzájuk költözik, míg a ház, amit Sebastian vett, lakható állapotba nem kerül.

Még a ruhát is a grófné kerítette. Amelia menyasszonyi ruháját alakíttatta át, nem győzve közben sopánkodni, milyen kár, hogy nincs idő újat varratni.

Lady Outridge rövid idő alatt rengeteg dolgot elintézett, jóformán a lehetetlenség határát súrolta hatékonyságával. Az udvarházat és a kertet csodálatosan feldíszítették, mindent virágok borítottak. Látszott, hogy őladységének nagy gyakorlata van a szervezésben.

Odalent a vendégek már gyülekeztek. Emeline-nak fogalma sem volt, ki az a sok ember, és miért érezték szükségét, hogy megjelenjenek az ő esküvőjén. A gyomra öklömnyi görcsbe szorult az idegességtől, miközben a jövés-menést figyelte.

Tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennie, amiért a grófné mindent kézben tartott. Az ünnepség tökéletesnek ígérkezett. Ő mégsem tudott örülni. Valahogy szürreálisnak tűnt az egész helyzet. Hihetetlennek. Mintha nem is vele történne mindez. Egész végig azt várta, hogy felébredjen ebből az álomból, és rájöjjön, hogy az eljegyzés, az esküvői előkészületek nem valóságos események.

A héten nem látta Sebastiant, nem tudott beszélni vele, nem tudta neki elmondani, mekkora őrültségnek tartja, hogy összeházasodjanak. Nem tudott szabadulni a meggyőződéstől, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Alig ismerték egymást, és azon kívül, hogy testileg nyilvánvalóan mindketten vonzónak találták a másikat, semmi közös nem volt bennünk. Emeline biztos volt benne, hogy a férfinak soha eszébe sem jutott volna megkérni a kezét, ha nem érezte volna úgy, hogy tartozik ezzel a becsületének. Neki pedig nem volt más választása, mint hogy igent mondjon. Az egyetlen, aki örült fejleményeknek, az Aghata volt. Biztos volt benne, hogy a kislány magára marad majd az örömével. Tudta, nem sok idő kell majd hozzá, hogy Sebastian rádöbbenjen, mekkora hibát követett el, és megbánja a hirtelen lánykérést. Csak abban az egyben reménykedhetett, hogy amikor eljön ez az idő, a férfi nem fogja őt meggyűlölni örökre.

– Itt az idő, kedvesem – dugta be a fejét az ajtón Lady Outridge. – Mindenki téged vár.

Vetett egy utolsó, kétségbeesett pillantást a tükörképére. Ahhoz képest, milyen kevés idő állt rendelkezésére, el kellett ismernie, hogy a lady komornája lehetetlen feladatot hajtott végre: a lehető legtöbbet hozta ki az alapanyagból, ami rendelkezésére állt, vagyis belőle. A szeme karikás volt, a haja kócos, az arca pedig halálosan sápadt, mielőtt a fiatal nő kezelésbe vette. A haját feltornyozta a feje tetejére, és olyan művészi frizurába rendezte, amit Emeline magától soha nem választott volna, de meglepetten vette tudomásul, hogy kimondottan jól áll neki. Egészen megváltozott tőle az arca, sokkal csinosabb lett, és még a szeme is másnak tűnt, egzotikusabbnak, mutatósabbnak. A komorna a karikákat is eltűntette valamiféle csoda révén, de Emeline sápadtságán még ő sem tudott segíteni.

Lassan ment le a lépcsőn, mert félt, hogy a lába nem fogja megtartani. Legszívesebben sarkon fordult és elszaladt volna. De már késő volt.

A grófné elintézte, hogy a szertartást a kertben tartsák. A vendégek ott gyülekeztek. Emeline végigvonult a sorban felállított székek között. Szédült, és homályosan látott. Érezte, hogy minden szempár rá szegeződik, de képtelen volt felismerni bárkit is, a felé forduló arcok mindössze alaktalan foltoknak tűntek számára.

Sebastian ott állt a rózsaszirommal szegélyezett út végén. Sötét ruhájában szívfájdítóan elegáns jelenség volt, jóképű, már-már tökéletes. Szemét egy pillanatra sem vette le Emeline-ról, aki ettől csak még inkább zavarba jött.

Hallotta a mindenfelől felhangzó elragadtatott sóhajokat és izgatott suttogást, ahogy tovább haladt a férfi felé. Úgy érezte, menten elájul idegességében, vagy legalábbis elhányja magát. Látta, hogy Sebastian a homlokát ráncolja, miközben őt nézi. Biztos volt benne, hogy a férfi figyelmét nem kerülte el hol elsápadó, hol elzöldülő ábrázata. Egész biztos nem szeretné, ha jelenetet rendeznék az esküvőnkön – gondolta.

– Megbocsát egy pillanatra? – fordult a tiszteleteshez Sebastian, Emeline és az egész násznép döbbenetére. Meg sem várta a választ, odalépett a lányhoz, megfogta a könyökét, és a felerősödő, izgatott beszélgetéssel mit sem törődve, magával húzta a lányt.

Emeline most már végképp nem értett semmit. El sem tudta képzelni, mit akar Sebastian.

– Mit művelsz? – sziszegte, mikor valamelyest eltávolodtak a kíváncsi vendégektől.

– Ki vele, mi a baj? Szörnyen nézel ki.

– Köszönöm, hogy szükségesnek tartottad ezt közölni, alig néhány perccel az esküvőm előtt – jegyezte meg halkan a lány, majd gyanakodva a férfi kutató szemébe nézett. – Vagy erről van szó? Meggondoltad magad?

– Mi? – ráncolta a homlokát Sebastian. – Nem. Természetesen nem. Csak azt akartam megtudni, mi a baj. Tényleg meggyötörtnek tűnsz.

Emeline felnevetett a kijelentés hallatán. Rémülten kapta a kezét a szája elé, mikor rájött, milyen hisztérikusan cseng a hangja, de képtelen volt abbahagyni a nevetést, mikor meglátta Sebastian aggodalmas arcát. Biztos volt benne, hogy komplett idiótának tartja.

Meglepődött, mikor a férfi gyengéden megsimogatta a karját. Váratlanul érte a gondoskodás és az őszintének tűnő aggodalom. Ijedten döbbent rá, hogy sírás fojtogatja a torkát.

– Ne haragudj! – szedte össze magát. – Annyi minden történt velem rövid idő alatt, nehéz feldolgozni, és kicsit fáradt is vagyok. Nem alszom túl jól mostanában.

– Ezért én vagyok a hibás – sóhajtott a férfi. – Magadra hagytalak, miközben a világod a feje tetejére állt.

– Te nem tehetsz erről – felelte lehajtott fejjel a lány. – Mindent megtettél, hogy helyesen cselekedj. Én vagyok az, aki hálátlanul viselkedik.

– Helyesen? – nevetett fel Sebastian gúnyosan. – Inkább önzően.  Tudom, hogy sokszor durván bántam veled, és meglehetősen udvariatlanul. De életem hátralévő részében azon leszek, hogy jóvátegyek minden egyes gorombaságot, amit a fejedhez vágtam.

Emeline meghatódott vőlegénye feszéjezettsége láttán, szavai és szándéka pedig megdobogtatták a szívét. De össze volt zavarodva. Nem számított erre a vallomásra. És még inkább meglepődött, mikor a férfi a zsebébe nyúlt.

– Szeretnék adni valamit, amivel kárpótolhatlak.  – jelentette ki. Emeline szeme elkerekedett, miközben azt figyelte, ahogy a másik elővesz egy sötét bársonyzacskót. Tekintetét egyetlen pillanatra sem tudta levenni hosszú, elegáns ujjairól, melyek épp egy meseszép, finom kidolgozású gyűrűt húztak elő a kis csomagból.

– A gyűrű csak később jön, Mr. Midnight – figyelmeztette őket a tiszteletes jóindulatúan, ám Sebastian rá se hederített.

– Csak reménykedni tudok benne, hogy jó a méret. Szemmérték után készíttettem. De az ékszerész tud igazítani rajta, ha szükséges. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. A hangját halkabbra fogta, hogy a kíváncsi hallgatóság még csak véletlenül se hallhassa a szavait. Már így is több hónapra való beszédtémát biztosítottak nekik, nem volt szükség még több pletykaalapra. – Sajnálom, hogy így kell férjhez menned. Más házában, más ruhájában vagy kénytelen házasságot kötni. Úgyhogy akartam valamit, ami csakis a tiéd, és ami kifejezi, mennyire hálás vagyok, amiért szereted a lányom, és beengedsz minket az életedbe.

– Sebastian, én… – Emeline pár másodpercig képtelen volt folytatni. Olyan történt vele, ami addig csak ritkán: elakadt a szava. – Nem értelek. Nem csak azért akarsz elvenni, hogy megmentsd a jó hírem?

– Egek! Azt hittem, ennél azért ügyesebben udvarolok – túrt bele a hajába frusztráltan a férfi. – Azt akartam mondani, hogy az első pillanattól kezdve csakis te jársz az eszemben. A vitáink úgy felélénkítettek, mint hosszú idő óta semmi más, a csókunk pedig valósággal kifordította a testem a bőrömből. Alig várom, hogy megismételjük, és alig várom, hogy a feleségem légy végre. Talán nem volt a legeredetibb ötlet azzal rávenni, hogy igent mondj, hogy kompromittáltalak, de sajnos elsőre jobb nem jutott eszembe. És abban reménykedtem, elég nyilvánvaló, hogy valóban vonzódom hozzád.

A lány szája önkéntelen mosolyra húzódott a heves szavak hallatán, és egyszerre olyan bátorság öntötte el, amelyet nem is feltételezett magáról.

– Ha azt akarod mondani, hogy szeretsz, akkor mondd ki egyszerűen! – szólította fel a férfit bátran. – Én is szeretlek téged. Borzasztóan irritálsz és minden egyes alkalommal felbosszantasz, amikor csak kinyitod a szád, de közben élettel töltesz el, és ilyesmit már régen nem éreztem. Boldogan leszek a feleséged.

– Azt mondják, a jó pap holtig tanul – mondta Sebastian egy félmosollyal a szája sarkában. – Szerencsére nekem saját tanárom akadt. Tanítsd meg nekem! Tanítsd meg, kérlek, hogy legyek boldog! Már így is boldogabbá tettél, mint ahogy remélni mertem, hogy valaha is lehetséges. De biztos vagyok benne, hogy ez minden nap csak egyre jobb és jobb lehet.

Emeline szívből jövően elmosolyodott a szavak hallatán.

– Ilyen szépet még soha, senki nem mondott nekem.

Sebastian felnevetett, és előrehajolt, hogy alaposan megcsókolja a menyasszonyát.

– Azt reméltem is – vonta szorosabbra az ölelését a dereka körül. – Nos, mit mondasz? Most már hagyod, hogy tisztességes asszonyt csináljak belőled?
Egyikük sem hallotta, mikor a tiszteletes megjegyezte, hogy igazság szerint a csók is csak később következik.

Vége