2016. április 25., hétfő

Holtig tanult boldogság - Negyedik fejezet




Sebastian napról napra egyre dühösebb lett. Az incidens óta nem beszélt Miss Norrissal, csak messziről látta, mikor Aghatát iskolába vitte vagy érte ment. Az után, hogy Walters berontott az udvarra és jelenetet rendezett, Emeline pedig olyan meggondolatlanul szembszállt vele, úgy döntött, hogy a lányát soha többé nem engedi arra a helyre, de végül kénytelen volt meggondolni magát. Aghata egyetlen nap leforgása alatt többet változott a gyerekek társaságában töltött rövid időnek köszönhetően, mint azt remélni merte, mikor beleegyezett Lord Outridge ötletébe. A gróf is biztosította, hogy nem fog még egyszer előfordulni "hasonlóan kellemetlen eset", mikor észrevette pártfogoltja tépelődését. Helytelenül azt feltételezte, a férfi félti a lányát. De, mint mondta, maga gondoskodott arról, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg.
Sebastian valóban nem örült neki, hogy Aghata szemtanúja volt az erőszakos jelenetnek, de nem elsősorban ez késztette hezitálásra. Sokkal inkább a benne munkáló harag volt a ludas, amit Emeline könnyelműsége keltett, és ami minden egyes alkalommal, mikor meglátta a nőt, egyre magasabbra csapott.
Megismerkedésük meglehetősen szerencsétlenre sikeredett, és ezért nem is tudott rá heves indulatok nélkül visszagondolni. Ám a rövid beszélgetés miatt, amit a gyerekek figyelése közben folytattak, kezdte a nőt más fényben látni. Azonnal nyilvánvalóvá vált számára, mennyire szereti a gyerekeket, és hogy mennyire ért hozzájuk. Talán túlságosan is nagy hatással volt rá a változás, amit a lánya viselkedésében felfedezett, és ami valóságos sokként érte, ezért enyhült meg olyan hamar. Minden esetre kezdte úgy gondolni, hogy csak szerencsétlen véletlen volt, ami az útjába, pontosabban a kocsija elé sodorta Emeline-t. Már nem gondolta sem felelőtlennek, sem bosszantónak. Az ég szerelmére! Még olyan dolgokról is beszélt neki, amiről soha, senkinek.
Mióta a felesége és a fia meghalt, Aghata pedig olyan magába forduló lett, folyamatosan úgy érezte, egy rémálom része, amiből képtelen felébredni. Minden nap tette a dolgát, segítette és feltétel nélkül szerette a lányát, aggódott érte, közben helyt állt a munkában, még a társadalmi kötelezettségeit sem hanyagolta el, elvégre az élet ment tovább. De csak abban a pillanatban, Emeline-nal beszélgetve döbbent rá, mennyire aggódott a lányáért az elmúlt időszakban, és mennyire félt attól, hogy Aghatát is elveszíti.
Viszont a nő rövid időn belül másodszor is bebizonyította, hogy talán elképesztő módon ért a gyerekekhez, de mégis csak felelőtlen és meggondolatlan. Egy nálánál kétszer nagyobb férfival szállt szembe. Valakivel, aki egyetlen kézmozdulatával kettéroppanthatta volna. Egy brutális, iszákos alakkal, akire nehezen hathatott volna észérvekkel, erővel pedig képtelen lett volna szembeszállni vele. Mégis gondolkodás nélkül egy kisfiú pártjára állt. Ő pedig nem tudta ezért nem csodálni, ugyanakkor képtelen volt nem rossz szemmel nézni, hogy Emeline ennyire nem foglalkozott a következményekkel.
De bármennyi ellenérzése volt is a nő könnyelműségével szemben, azt el kellett ismernie, hogy az iskola hatása Aghatára, elképesztő, és ebben nagy szerepe volt Emeline-nak is. Még csak egy hónapja járt az osztályába, de a kislány másról sem tudott beszélni, csak Miss Emeline-ról. Őt hallgatva bárki azt hihette, hogy a tanárnő egyfajta csoda.
Hát ezért volt Sebastian egyre dühösebb. Ellentmondásos érzések dúltak benne. Egyrészt csodálta a nőt, amiért olyan jól értett a gyerekek nyelvén és gondolkodás nélkül a védelmükre kelt, másrészt elítélte hol szétszórt, hol vakmerő viselkedését. És végül, de nem utolsó sorban, nem értette, hogy ő miért foglalkozik vele ilyen sokat.
Továbbra sem beszélt vele, de minden nap látta, és el kellett ismernie, hogy a tanárnő szemet gyönyörködtető látvány. Mindig is fogékony volt a női szépségre, ám amint megnősült, ez a csodálat csakis a feleségére irányult. Miután megözvegyült, minden megváltozott. A női nemmel való kapcsolata üres udvariasságra, vagy ha épp úgy hozta a sors, a vágyai puszta kielégítésére korlátozódtak. Ám Emeline-ra valahogy másképp tekintett. Az ő szépségét akkor sem tudta volna figyelmen kívül hagyni, ha félig vak. Mint ahogy a nőből áradó vibráló energiát sem lehetett semmibe venni. És ettől csak még bosszúsabbnak érezte magát.
Úgy tűnt, Emeline is osztozik ebben az ellenségességben. Legalábbis erről tanúskodott sötétkék szemének megvető, hűvös pillantása, amivel minden egyes találkozásukkor végig mérte őt. Már amikor hajlandó volt ránézni. Mert legtöbbször még futó pillantásra sem méltatta. Egyszerűen csak levegőnek nézte, amivel még inkább kivívta Sebastian rosszallását.
– Még ő van felháborodva! – pufogott magában a férfi aznap reggel is. – Mintha nem lett volna igazam, mikor azzal vádoltam, hogy felelőtlen.
Maga is érezte persze, hogy indokolatlanul kemény volt a lánnyal, ráadásul joga sem volt hozzá.
– Papa, figyelsz te rám? – térítette magához Aghata kérdése.
– Persze, szívem – öntötte el a bűntudat.
– Nem igaz – mosolygott rá elnézően a kislány. Sebastian szíve összeszorult a kedves, vidám mosoly láttán, ami Aghata arcán egyre gyakoribb vendégnek számított.
– Tényleg nem – vallotta be. – Ne haragudj!
– Semmi baj, papa – vált még szélesebbé, még ragyogóbbá az a csodálatos mosoly. – Nem érdekes. Ott van Tommy.
A hirtelen témaváltás kicsit összezavarta Sebastiant, de mielőtt válaszolhatott volna, Aghata már le is ugrott a kocsiról, és futva indult Tommy Walters felé, akivel első találkozásuk óta elválaszthatatlanok voltak. Lord Outridge olyannyira betartotta a szavát, mely szerint elbeszélget Mr. Waltersszel, hogy a férfi nem csak bocsánatot kért Miss Norristól, és ígéretet tett arra, hogy a fiát soha többé nem gátolja a tanulásban, de még azt is elérte, hogy Tommy minden nap az udvarházba mehessen iskola után, és késő délutánig együtt lehessen Aghatával. Egyszerűen képtelenek voltak megunni egymás társaságát.
Sebastian a két gyerek felé nézett, akik máris élénk beszélgetésbe bonyolódtak. Csak a jó ég tudhatta, honnan szedtek ennyi beszédtémát.
Pillantása tovább vándorolt az épület ajtajában álló Emeline Norrisra. Ő is a gyerekeket nézte, mosolya ábrándos kifejezést varázsolt az arcára. A férfit furcsa érzés fogta el. Mintha egy pillanatra beleláthatott volna a fiatal nő lelkébe.
Az egész egyetlen másodpercig tartott. Aztán Emeline elszakította a tekintetét Aghatáról és Tommyról. Szeme Sebastianre villant, és azonnal eltűnt belőle az álmodozó fény. Ismét kimért és hűvös lett.
Sebastian megállta, hogy káromkodni kezdjen. Összeszorította a száját, és a ló felé fordult, ami példásan türelmesen várta, hogy gazdája haladásra ösztökélje. Hosszú út várt rájuk, Sebastiannek ismét a fővárosban volt dolga. Tudta, hogy ez egész nap fog tartani.
– Aghata! – kiáltott az udvaron végigsétáló kislány felé. – Ne feledd, hogy ma William jön érted.
Aghata csak visszaintett az apjának, hogy jelezze, hallotta őt. A következő pillanatban már el is tűnt az iskola ajtaja mögött, nyomában az őt szorosan követő Tommy Waltersszel. Egyetlen lélegzetvételnyi idő után Emeline is követte őket, de előtte még vetett egy utolsó, lesújtó pillantást Sebastian irányába.
A nap pontosan olyan hosszú és fárasztó volt, mint ahogy a férfi azt előre sejtette. Már esteledett, mikor visszaért Greenshire-be. Még hosszú út várt rá az udvarházig, de az ismerős táj máris örömmel töltötte el. Épp azon gondolkozott, hogy ideje lenne megfelelő házat keresnie a környéken, mivel nem akart a végtelenségig visszaélni Lord Outridge és családja jóindulatával, mikor váratlanul villámlás hasította ketté a mélykék alkonyati égboltot, amit kisvártatva dörrenés követett.
A kocsit vontató ló nyugtalanul kezdte forgatni a füleit.
– Nyugalom, kislány – dörmögte a férfi. – Nincs mitől tartani. Rég otthon leszünk, mire a vihar ideér.
A következő villámlás mintha egyenesen a fejük fölött szántott volna végig, és szinte azonnal követte az égzengés, mintegy felelve Sebastian derűlátó jóslatára. A férfi felsóhajtott, mikor az első esőcseppek a vállára hullottak. Összébb vonta magán a kabátját, és pattintott egyet az ostorral, hogy gyorsabb léptekre bírja a jól idomított lovat, hálát adva azért, hogy az állat olyan nyugodt természetű.
Az eső egyre sűrűbbé vált, és a szél is feltámadt. Az út hátralévő része nyomasztóan hosszúnak és kellemetlennek ígérkezett.
A szeme sarkából figyelmes lett valami szokatlanra, valami oda nem illőre. Nem messze egy óriási, viharvert tölgyfa állt, de nem ez keltette fel a figyelmét, hanem az, amit a fa messzire előrenyúló ágai alatt látott. Állt ott valaki. Egy vékony alak világos ruhában, talán egy nő vagy egy gyerek. A ruha könnyű anyagát felkapta, tépte, szaggatta az egyre élénkülő szél. Aligha tűnt megfelelő öltözetnek ilyen hidegben.
– Ez megőrült – állapította meg magában, és a lovat a fa felé irányította. Még ha egy idegenről volt is szó, nem hagyhatta ott, kiszolgáltatva saját könnyelműségének és az elemeknek. Még a gyerekek is tudták, hogy viharban nem szabad fa alá állni a villámcsapás veszélye miatt. Úgy tűnt, erről az ismeretlennek fogalma sincs.
Ahogy közelebb ért, egy érzés kezdett formálódni benne. Mintha mégiscsak látta volna már azt a filigrán alakot. Szeme összeszűkült a gyanakvástól, miközben megpróbálta kivenni a fa alatt álló arcvonásait, ám a viharfelhők súlyosbította alkonyi félhomály, valamint az épphogy kisarjadt levelek keltette árnyék miatt nem volt könnyű dolga. Mégis, mielőtt odaért volna, már tudta, hogy kit fog a göcsörtös törzs mellett találni.
– Most már hivatalosan is elment az esze – morogta az orra alatt, majd kicsit hangosabban hozzátette: – Mondja, Miss Norris! Nincs túl hideg a sétához?
– Go-gondolja, ho-hogy jókedvemből va-vagyok itt?
A halk, dadogó válasz megrémítette Sebastiant.
– A pokolba – ugrott le a kocsiról. Pár dühös lépéssel a lány mellett termett, menet közben kibújt vastag kabátjából, amit azonnal a másik vállára terített. – Még a végén tüdőgyulladást kap.
– Ne bu-butáskodjon! Senki se-sem kap tüdőgyulladást egy kis ta-tavaszi záportól.
– Ez nem egy tavaszi zápor, hanem egy veszélyes vihar. Te jó ég! Hisz úgy esik, mintha dézsából öntenék. Mégis hogy jutott eszébe itt ácsorogni? Túl lenge a ruhája ehhez a hideg szélhez. Arról nem is beszélve, hogy juthatott eszébe olyan ostobaság, hogy egy fa alatt álljon meg most, hogy villámlik. Mondja, egyáltalán nem képes gondolkodni?
– Kérem!
Ez az egy szó hatásosabb volt, mint Emeline korábbi hosszas tiltakozása. Sebastian magához szorította a vastag kabátba burkolt remegő alakot, és a kocsihoz vezette. Segített neki felülni, majd maga is visszamászott. Gyorsabb iramra sarkallta a lovat, mint ahogy biztonságos volt, de minél hamarabb szerette volna meleg helyre vinni a lányt.
Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A férfi már-már attól tartott, hogy a nő hallgatásának oka a kezdődő rosszul lét. Nagy kő esett le a szívéről, mikor Emeline végül mégis megszólalt, és nem csak azért, mert már nem reszketett, hanem mert kijelentéséből ugyanaz a pimasz kihívás csendült ki, ami máskor is. Ez biztos jele volt annak, hogy az állapota javulásnak indult.
– Most biztosan gyengeelméjűnek tart.
Sebastian összeszorította a száját, nehogy válaszoljon. Attól tartott, a megkönnyebbülés olyan dolgokat mondatna vele, amiket később megbánhat. Kezdetnek például nagy kedve lett volna helyeselni.
– Mégis mi az ördögöt keresett ott a fa alatt? – bukott ki mégis belőle a kérdés, minden elhatározása ellenére. De legalább a hangja már viszonylag nyugodtnak tűnt.
– Az egyik tanítványom, a kis Betty Kinkade rosszul lett órán. Belázasodott. Azt hiszem, a kisöccsétől kapott el valamit. De ez mindegy is. A lényeg, hogy nagyon ramatyul volt, szédült, és csúnyán köhögött. Haza kellett mennie, de egyedül nem mertem elengedni. Így hát elkísértem. És ők meglehetősen messze laknak a falutól. Visszafelé pedig elkapott a vihar. Ezért úgy gondoltam, hogy meghúzódom a tölgyfa alatt. Tudtam, hogy nem jó ötlet. Hisz még egy apró gyerek is tudja, hogy ilyenkor nem szabad fa alá bújni, de még mindig jobbnak tűnt, mint nyílt terepen maradni, és hát nem vagyok teljesen ostoba, igyekeztem a környék legalacsonyabb fáját kiválasztani. Még ha őrültség volt is, nem tudtam, mi mást tehetnék…
A mondat végén elcsuklott a hangja, Sebastian egy pillanatra megsajnálta. El tudta képzelni, mennyire félhetett a lány, miközben azt várta, hogy elhaladjon a vihar. Kitéve az elemeknek, egyedül, miközben lassan körbevette a sötétség. De a következő pillanatban haragja ismét felülkerekedett rajta.
– Ez akkor is könnyelműség volt. Valakivel haza kellett volna vitetnie a kislányt. Ma William ment Aghatáért, Lord Outridge lovásza. Biztos szívesen hazavitte volna Bettyt, ha megkéri rá. És a gróf sem bánta volna, tekintve, mennyire szívén viseli a gyerekek sorsát, és milyen nagyra tartja önt.
A mondat vége sokkal keserűbbre sikeredett, mint ahogy eredetileg tervezte. Már-már úgy hangzott, mintha féltékeny lenne, ami tökéletesen abszurd lehetőség volt.
– Ezzel mégis mire céloz? – kapkodott levegő után Emeline. – Őlordsága valóban sokat segít, és nem lehetek neki elég hálás, mert nélküle nem tudom, mihez kezdenék. De azt gondolni… Arra utalni, hogy… hogy…
A felháborodástól elakadt a szava.
– Természetesen ilyesmi meg sem fordult a fejemben – morogta Sebastian rosszkedvűen. – Mindössze arra utaltam, hogy a gróf túlságosan elnéző magával.
– Elnéző? – ismételte Emeline dühösen. Bosszantóan hamar nyerte vissza a hangját.
– Úgy látom, maga olyan nő, aki csakis a saját feje után megy – magyarázta Sebastian. – És nyilvánvalóan csakis egy ember akadna, akinek hajlandó lenne meghallgatni a véleményét. Az pedig Lord Outridge. Azt gondolom, ha őlordsága annyira szívén viseli a sorsát, talán figyelmeztethetné olykor-olykor, mikor valami őrületes baklövésre készül.
– Á, értem már. Maga is egy olyan férfi – nézett rá vádlón a lány.
Olyan? Mit ért azon, hogy olyan? – vonta össze a szemöldökét Sebastian.
– Aki azt hiszi, hogy egy nő csakis akkor képes létezni, ha egy férfi folyton-folyvást megmondja neki, mit tehet és mit nem.
– Ugyan, dehogy. Félreértett – tiltakozott Sebastian, és dühét csak tovább fokozta, hogy védekezni kényszerül. Nem kellett volna magyarázkodnia ennek a nőnek, mégis megtette. – Én tisztelem a függetlenségét. De maga már átesett a ló túloldalára. Olyan dolgokat is megenged magának, ami veszélyes.
– Tehát kellene mellém egy férfi, aki megmondja, hogy mit szabad vagy mit nem? – kérdezte Emeline gúnyosan.
– Én nem így mondanám. Mindenkinek szüksége van gondoskodásra.
– De legfőképp egy nőnek. Ugye? És hívjuk inkább felügyeletnek.
– Szándékosan félremagyarázza a szavaimat – mérgelődött a férfi. Legszívesebben megfogta és alaposan megrázta volna a nőt. – Még csak pár hete ismerem, de ez a harmadik alkalom, hogy életveszélyes helyzetben találom.
– Ne túlozzon, kérem!
– Ne túlozzak? Az első alkalommal kis híján a lovam patája alá sétált – szembesítette az igazsággal Sebastian. – Csak a szerencsének köszönheti, hogy még él. Másodjára pedig szembeszállt egy olyan emberrel, aki komolyan bánthatta volna. Mi ez, ha nem őrültség?
– Mégis mit tehettem volna? – kérdezte hevesen Emeline. – Az az ember megütött egy kisfiút. A saját fiát.
– Pontosan. És magát is megütötte volna lelkifurdalás nélkül.
– Ismétlem, nem volt más választásom.
– De igen. Volt. – Sebastian már kiabált. Még a borongós alkonyi félhomályban is jól látta, hogy Emeline sötétkék szeme dacosan megvillant az emelt hang hallatán. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon valamelyest, mielőtt folytatta. – Hagyhatta volna, hogy én védjem meg a gyereket. Bármit gondol is rólam, nem adtam volna esélyt az apjának, hogy még egyszer megüsse. És ahogy már mondtam, Williamet is megkérhette volna, hogy vigye haza a beteg kislányt. Vagy akár egyenesen Jhons doktor rendelőjébe is kísérhette volna, és akkor nem kell gyalog nekivágnia egy hosszú útnak. Mégis mit tett volna, ha út közben a gyerek állapota rosszabbodik?
A kérdést követő néma csend mutatta, hogy ezúttal Emeline-nak nincs kész válasza, és azt is, hogy Sebastian rátapintott a lényegre.
Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. A lány csak akkor szólalt meg, mikor rájött, hová vitte őt alkalmi kocsisa.
– De hisz ez az Outridge ház! Azt hittem, hogy hazavisz.
– Nem maradhat most egyedül – felelte Sebastian ellent mondást nem tűrően. – Forró fürdőre van szüksége.
– Valamint száraz ruhára, amihez csakis otthon juthatok hozzá – vitatkozott tovább Emeline. – Amúgy pedig képes vagyok rá, hogy fürdőt készítsek magamnak.
– Most az egyszer ne vitatkozzon velem! Az udvarházban azonnal segítséget kaphat, és biztos vagyok benne, hogy Lady Outridge kerít önnek száraz ruhát. Ugye nem akar maga is megbetegedni?
Sebastiant újabb meglepetés érte, mikor a lány megint csak csendben maradt. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy aggódni kezdjen.
Nem érte meglepetésként, hogy a családtagok szerint is a lehető legjobb megoldás volt Emeline-t a házba vinni. A grófné azonnal pártfogásába is vette. Neki pedig már Emeline sem mert ellent mondani.
Vacsoránál Sebastian szóba hozta elhatározását, hogy keres egy házat. Mindenki örült az ötletnek, Aghata pedig egyenesen magán kívül volt az örömtől. Csakis az volt képes beárnyékolni a boldogságát, hogy Emeline megüzente, inkább a szobájában eszik.
Később Sebastian engedélyt kért Lord Outridge-től, hogy este még használhassa a dolgozószobáját. Ahogy előre sejtette, a grófnak semmiféle ellenvetése nem volt. De hiába igyekezett a munkájára koncentrálni, nem ment neki. Csakis azt látta maga előtt, ahogy Emeline a fa alatt állt a zuhogó esőben. És később, ahogy a szeme villogott, mikor vele vitatkozott. Egyszerre nyűgözte le és dühítette fel a lány hevessége.
Néhány óra múlva a ház végleg elcsendesedett, a férfi pedig végképp feladta a próbálkozást. Öntött magának egy pohárral Lord Outridge féltve őrzött portóijából, és az ablakhoz húzódott.
Holdfény árasztotta el a kertet, megvilágítva a grófné rózsabokrait. Sebastian vakon bámulta az üveg mögötti világot, gondolatai teljesen lekötötték. Újra és újra végiggondolta az este történéseit, a szavakat, melyeket Emeline fejéhez vágott és a lány reakcióit minderre.
Halk neszre lett figyelmes. Azt hitte, az egyik inas jött megnézni, van-e még valaki a dolgozó szobában. Talán attól tartott, hogy égve maradt a gyertya. Mikor azonban megfordult, Emeline-t látta beóvakodni az ajtón.
A lány nem vette észre, hogy ő is ott van. Az italos szekrényhez ment, és egy pohár sherryt öntött magának, amivel aztán a kandalló elé ült, jó közel a még parázsló tűzhöz. Minden bizonnyal még mindig fázott, és az italtól várt egy kis melegséget.
A férfi legszívesebben hangosan szitkozódott volna, amiért ismét neki lett igaza. Emeline sokkal jobban átfázhatott, mint amennyire beismerte. Még a forró fürdő sem volt képes felolvasztani a tagjait. De nem szólt egy szót sem, sőt, nem is moccant. Csak bámulta a lányt, aki kortyolt egyet a sherryből, majd egy elégedett sóhajjal hátradőlt a kényelmes karosszékben. Rengeteg haja szétterült a szék háttámlája körül, a kandalló tüzének fényében még különlegesebb színben csillogott, mint nappal. Feje lassan oldalra billent, mintha mindjárt elaludna. Vékony alakját elrejtette az óriási, régimódi pongyola, amibe belebugyolálták fürdés után. De a férfi tudta, hogy milyen csinos. Ezt még az ormótlan ruhadarab sem rejthette el.
Hiába próbált csendben szemlélődni, és a lány nyújtotta látványban gyönyörködni, mégis csak csaphatott valami zajt, mert Emeline riadtan egyenesedett ki ültében, szeme a hang forrását kutatta, és tágra nyílt rémületében, mikor Sebastiant felfedezte.
– Nem akartam megijeszteni – mosolygott. – Már itt voltam, mikor bejött.
– Ó – nyögött fel Emeline. Az arcán ezernyi érzelem száguldott át, gondolatai világosan olvashatóak voltak, miközben szép lassan eljutott a felismerésig, hogy Sebastian látta, amint az italt kitöltötte magának. – Nem szoktam ám titokban iszogatni, csak…
– … nagyon fázott – fejezte be a mondatot a férfi továbbra is mosolyogva. Emeline gyanakvó arckifejezésén világosan látszott, hogy nem tudja hová tenni a viselkedésében beállt hirtelen pálfordulást.
– Most meg miért ilyen kedves? – fogalmazta meg kétségeit hangosan is a lány. – Alig pár órája van csak, hogy lehordott a sárga földig.
– Azóta megnyugodtam – felelte Sebastian, miközben még szélesebbre húzódott a mosolya. – Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy felesleges haragudnom magára. Épp olyan, mint az a vihar, ami odakint elkapott bennünket. Heves és pusztító. Talán még több kárt is hagy maga után, mint a szél és a villámlás. De éppúgy nem tehet a természetéről, mint egy zivatar.
Hosszú csend fogadta a vallomást. Emeline többször kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül hang nem jött ki rajta.
– Nahát – felelte aztán hosszú idő múlva. – Én meg azt hittem, arra jött rá, hogy nem volt joga ilyesmiket mondani.
Sebastian hangosan felnevetett a rendreutasítás hallatán.
– Valóban nem – értett egyet. – De nem bántam meg. Azt hiszem, épp ideje volt, hogy valaki megtegye.
– Én ezt nem hallgatom tovább – pattant fel Emeline. Ám a hirtelen mozdulattól, a fáradtságtól, és talán még az elfogyasztott kispohár italtól is, megbillent, félő volt, hogy elesik.
Sebastian a pillanat törtrésze alatt termett mellette, és fogta meg a könyökénél, hogy megóvja az eséstől.
– Csak óvatosan – intette a lányt, és ahelyett hogy elengedte volna, miután visszanyerte az egyensúlyát, a másik karját is megfogta, majd közelebb vonta magához.
– Most már rendben leszek. Elereszthet – próbált kiszabadulni a szorításból Emeline, hasztalan.
– Nem akarom – vallotta be Sebastian halkan, önmagát is meglepve ezzel.
A lány szeme hatalmasra kerekedett a beismerés hallatán. A két fiatal pillantása egybekapcsolódott, mindketten a másik tekintetéből akarták kiolvasni a választ a bennük felmerülő kérdésekre. Egyelőre egyikük sem járt sikerrel. Sebastiannek még az is nehezére esett, hogy saját zűrzavaros gondolatai között eligazodjon, nem hogy Emeline szeméből olvasson. Abban biztos volt, hogy ellentmondásos viselkedésével összezavarta a lányt. Ő maga sem volt kevésbé zavarodott. Egy dolgot azonban tisztán látott: jó ideje nem volt része olyan megnyugtató, ugyanakkor testét, lelkét felkavaró élményben, mint Emeline mellett. A másik egyszerre feledtette el minden bánatát és kergette őrületbe. Volt egy olyan érzése, hogy a társaságában soha, egyetlen percig sem unatkozna. És egyre inkább úgy gondolta, hogy ez nagyon is kedvére lenne.
Még valamit ki akart deríteni, és csak egy módot tudott rá. Előrehajolt, és megcsókolta a lányt.
Voltak előjelek. Például a kellemes izgalom, ami minden találkozásuk alkalmával elfogta. Vagy a borzongás, ami tetőtől talpig végigbizsergette, ha megérezte a nő illatát. Vagy a viszkető érzés, mely Emeline társaságában eltöltötte, sóvárgást hagyva maga mögött az érintése után. Mégis meglepetésként érte a csók keltette érzés. Mintha egyszerre vágták volna fejbe és bódították volna el valamiféle erős szerrel.
Emeline döbbenete a kezére játszott. Annyira váratlanul érte a csók, hogy először nem is tiltakozott. Sebastian maradéktalanul kiélvezhette azt, ahogy a puha női test a karjába simult, ahogy a másik édes, nőies illata elárasztotta az érzékeit, és ahogy szájának bódító sherry íze vággyal töltötte el. Aztán történt valami, ami tovább fokozta a testében szétáradó izgalmat. Emeline visszacsókolt. Először csak tétován, mintha próbálgatná, hogyan kell. És Sebastian biztos volt benne, hogy valóban így is van. Ez lehetett az első csókja, és ez a felismerés hatásosabb ajzószer volt számára, mint bármelyik egzotikus, méregdrága afrodiziákum. Felnyögött, szorosabban ölelte a vékony derekat, mire Emeline karja felemelkedett, és a nyaka köré fonódott. Csókjuk elmélyült, az idő pedig megállt számukra. A dolgozószoba, és vele együtt a külvilág elsüllyedt, csak a jelen, és egymás érintése, íze, illata, jelenléte létezett, valamint az intenzív érzés, a gyönyör, mely csókjukat kísérte.
– Istenem! Nem tudtam, hogy van még itt valaki. Bocsássanak meg, kérem!
A váratlan hang kiszakította őket a varázsvilágból, ahová a csók közben repültek. Az ajtóban egy csodálkozó, vörös arcú szobalány állt.
Bűntudatosan szétrebbentek, ám Sebastian nem engedte, hogy Emeline teljesen eltávolodjon. A karját továbbra is fogva félig az ajtó felé fordult, úgy, hogy takarja őt.
– Nem akartam zavarni – folytatta a szabadkozást a szobalány.
– De zavar – felelte a férfi a tőle telhető legzordabb hangon. – Úgyhogy megköszönnénk, ha magunkra hagyna minket.
Érezte, hogy Emeline mocorogni kezd mögötte, mintha arra készülne, hogy elszalad. Megszorította a karját, hogy maradásra bírja, de a szemét továbbra is a lányon tartotta, akin egyre kevésbé látszott valódi megbánás. Fura, már-már szemtelenül mindent tudó pillantást villantott a férfira, mielőtt sarkon fordult, és kiment.
– Ez borzalmas – hallotta meg Emeline gyenge hangját. – Hogy tehettük ezt?
Sebastian érezte, hogy az arca megrándul a nő hangjából kicsendülő végtelen önutálat hallatán, de nem tudta hibáztatni őt azért, mert szégyellte magát. Szerette volna megvigasztalni, valami olyat mondani neki, amitől megnyugszik, vagy legalábbis kevésbé érzi magát rosszul.
– Semmi rosszat nem tettünk – jelentette ki ehelyett jóval keményebben, mint eredetileg szándékában állt.

Emeline nem válaszolt. Elhúzódott tőle, és az ajtó felé indult. Sebastian ezúttal nem tartotta vissza.

2016. április 17., vasárnap

Holtig tanult boldogság - 3. fejezet

Emeline maga is meglepődött, milyen frissen ébredt reggel. Ennek talán ahhoz volt köze, hogy nem magányosságán töprengve, éber semmittevéssel töltötte az éjszakát, hanem, miután alaposan kimérgelődte magát, amiért az ismeretlen férfi olyan durván elbánt vele, csakhamar legyőzte a fáradtság. Hosszú idő óta most először aludt mélyen, gyötrő álmok nélkül. Így hát kipihenten kezdte a napot. Miután felfrissítette magát egy kis hideg vízzel, a szokásos szigorú kontyba fésülte hosszú, vörösesbarna haját, aztán meggondolta magát, és pár tincset kihúzott a szorosan tartó hajtűk alól, hogy szabadon göndörödjenek az arca körül, ellensúlyozva ezzel frizurája komolyságát. Sötétkék szeme még önmaga számára is szokatlanul vidáman csillogott, mikor megszemlélte az összképet. Az édesanyja mindig azt mondta neki, hogy nagyon szép lány, de hát minden anya ezt mondja a lányának. Ő, személy szerint, nem tartotta magát sem szépnek, sem különösebben csúnyának, de azt el kellett ismernie, hogy ez a hajviselet jól áll neki. Halkan dúdolt, miközben előkészítette az osztálytermet az aznapi munkához, és mosolyogva, örömmel fogadta az egymás után érkező gyerekeket. Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor a csendes munkát egyszer csak váratlan kopogás szakította félbe. Emeline csodálkozva pillantott fel a könyvből, amit addig olvasgatott, míg a gyerekek feladatukba mélyedve tevékenykedtek. Izgatott suttogás jelezte, hogy ők ugyanolyan kíváncsiak a jövevényre, mint tanárnőjük.
– Szabad! – szólt ki a lány, mire az ajtónyílásban Lord Outridge derűs arca jelent meg.
– Bocsásson meg, hogy megzavarjuk a tanítást, Miss Norris. Egy új tanítványt hoztam önnek – jelentette be a gróf maga előtt tolva egy bájos, szőke hajú kislányt, aki félénken, ám érdeklődve nézett körbe a barátságos osztályteremben.
Emeline őszinte mosollyal fogadta a kis jövevényt. Mikor azonban felismerte a gróf háta mögött felbukkanó férfit, a mosoly ráfagyott az arcára. Lord Outridge nyomában az előző napi idegen jelent meg. Ő is azonnal felismerte a nőt, a barátságos kifejezés azonnal leolvadt az arcáról, hogy helyette dühös grimaszba merevedjenek a vonásai. Emeline haragja is ismét felhorgadt, de nem engedett, nem engedhetett neki szabad folyást. Az osztályteremben a gyerekek árgus szemmel figyelték minden mozdulatát, minden rezdülését. Így inkább kimérten biccentett az újonnan érkezőnek, majd tüntetően hátat fordított neki, és minden figyelmét Lord Outridge mondandójának szentelte. Látszólag legalábbis, mert közben mindvégig tudatában volt a magas idegen jelenlétének, ami sikeresen hiúsította meg, hogy a gróf szavaiból bármit is felfogjon.
– Valami baj van, kedvesem? – ráncolta össze a homlokát Lord Outridge. A joviális mosoly eltűnt az arcáról Emeline zavarát látva.
– Bocsásson meg, milord, csak ért tegnap egy kisebbfajta baleset, és még nem sikerült túltennem magam rajta – felelte Emeline, de azonnal meg is bánta, hogy elmondta az igazat, mikor a sötét hajú férfi a lány magyarázatára válaszul megvetően felhorkant.
– Mi történt? Megsérült? – kérdezte az idős ember gyorsan végigmérve a lányt tetőtől talpig, jóindulatú pillantása megtelt aggodalommal.
– Csak a büszkeségem és az igazságérzetem – felelte Emeline, mire egy dühös szisszenés volt a reakció a háta mögött állótól.
– Mondandód van, Sebastian? – villant a lord tekintete az idegenre csodálkozva.
– Nincs, gróf úr.
A mély, elutasítóan hűvös hang hallatán Emeline-t kirázta a hideg. Még mindig dühös volt a férfira, amiért olyan megbocsáthatatlanul viselkedett vele előző nap. Ám esze ágában sem volt a részletekbe beavatni Lord Outridge-et, úgyhogy figyelmét inkább erővel a mellettük álldogáló szőke kislányra fordította.
A sápadt, vékony arcocska feszült koncentrációval fordult a felnőttek felé, miközben tulajdonosa a különös beszélgetést követte nyomon. Búzavirágkék szemében felváltva tükröződött érdeklődés és aggodalom.
– És te, ki vagy? – mosolygott rá a gyermekre bátorítóan.
– Ő Aghata, a lányom – lépett elő a háta mögül a férfi, akit a gróf Sebastiannek szólított. Védelmezően állt a kislány mellé, mintha arra számítana, hogy Emeline bántani akarja.
– Hány éves vagy, Aghata? – próbálta figyelmen kívül hagyni a nő a másik oda nem illő védelmező viselkedését, továbbra is a vékonyka alakra koncentrálva.
– Kilenc – válaszolt az apa ismét csak a lánya helyett.
– És tudsz beszélni, Aghata? – Bár a kérdés a gyermeknek szólt, Emeline immár Sebastianre nézett, nyílt kihívással.
Az évek alatt, melyet tanítással töltött, találkozott nehéz természetű szülővel. Nem gyakran ugyan, de néha előfordult, hogy a béresek nem akarták iskolába engedni a tavaszi és őszi munkálatok ideje alatt a gyerekeket, mert így egy pár dolgos kézzel kevesebb állt rendelkezésükre. De idáig még mindig sikerült szót értenie mindenkivel. Még az agresszív Mr. Waltersszel is, pedig ő kimondottan nehéz eset volt. Nem hagyta hát, hogy most Sebastian megfélemlítse, még ha olyan fenyegetően tornyosult is fölé, ádáz tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le róla.
– Öt éves korom óta tudok írni és olvasni, és egy kicsit beszélek franciául – szólalt meg halkan a kislány, elterelve ezzel Emeline figyelmét az apjáról. – Jonah bácsi pedig megtanította nekem az összes lepkefajta nevét, ami csak létezik a világon.
– Jonah bácsi? – kérdezett vissza meglepetten a nő.
– A mama bátyja – magyarázta halvány, félszeg mosollyal a gyermek. – Entomlo… Entlomo… Entomológus.
Emeline elnéző mosollyal figyelte, mint küszködik a kislány az idegen szóval, majd elismerően bólintott, mikor végül sikeresen megbirkózott vele.
– Ez csodás. Akkor épp rád van szükségem. Arra gondoltam, ha már ilyen szép idő van, a szabadban folytathatnánk a tanulást, amihez jól jönne a tudásod. Persze, csak ha édesapád megengedi – kapott észbe, és nézett kérdőn, leheletnyi kihívással a szemében a férfira. Bízott benne, hogy Sebastian képes lesz túllépni azon, milyen szerencsétlenül indult az ismeretségük. Gyerekes dolog lett volna Aghatát belekeverni kettejük ostoba vitájába.
Ám, Sebastian nem viszonozta a pillantását, igazából úgy tűnt, mintha meg is feledkezett volna a mellette álló nőről. Szemét egy pillanatra sem vette le a lányáról. Megfejthetetlen arckifejezéssel, mereven nézte a kislányt.
– Szabad, papa? – törte meg Aghata a hosszúra nyúlt csendet, óriási kék szemeit az édesapjára függesztve.
Sebastian, mintha álomból ébredt volna, szaporán pislogott párat, mielőtt széles mosollyal válaszolt Aghata félénk érdeklődésére.
Emeline lélegzete elakadt a mosoly láttán. Idáig még csak Sebastian haragjához és megvetéséhez volt „szerencséje”. A mosolyát látni egészen újfajta élmény volt – lélegzetelállító. Azon kapta magát, vágyik rá, hogy ez a mosoly neki, csakis neki szóljon.
A férfi arca bámulatos változáson ment át, miközben a kislányt figyelte. Megismert szigorúsága semmivé vált, sötét szeme boldogságtól csillogott, ahogy bólintott feleletképp.
– Hát persze, drágám – erősítette meg szavakkal is beleegyezését. Hangja melegséggel telt meg. – Most itt hagylak Miss Norrisszal, és délután visszajövök érted. Jó lesz?
– Emeline – szólt közbe a nő automatikusan, miközben Aghata örömteli reakcióját figyelte apja jóváhagyására. Valahogy az volt az érzése, hogy a kislány arcán ritkán látott vendég volt az ehhez hasonló felhőtlen vidámság, és ez elszomorította őt.
– Hogy mondta? – kérdezett vissza Sebastian tétován.
– A gyerekek úgy szólítanak, Miss Emeline – magyarázta a lány zavartan. Hirtelen már sem fontosnak, sem illendőnek nem tartotta, hogy kijavította a férfit a neve miatt. – Aghata is szólíthat így.
Elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha nem figyel tovább két látogatójára, és inkább visszatér a munkájához. Biccentett búcsúzásképp, és elfordult a férfiaktól, remélve, hogy így hamarosan tovább is állnak. Instrukciókat adott a gyerekeknek, akik vidáman beszélgetve teljesítették utasításait. Az új jövevény érkezése, és a szabadban töltött órák ígérete felbolydították őket, átmenetileg fejetetejére állítva ezzel az osztályterem rendjét. Ám Emeline-nak nem esett nehezére visszanyerni az irányítást úgy sem, hogy Sebastian pillantását még jó ideig magán érezte.
Aghata valóban értékes segítőnek bizonyult. Tudása a különböző lepkefajták azonosításában biztosnak és széleskörűnek tűnt, miközben a szemük elé kerülő pillangókat figyelték. Emeline nem tudott másképp tekinteni a kislányra, csakis csodálattal. Az ámulat annyira elfoglalta, hogy észre sem vette, Lord Outridge és társa mikor távoztak, de mikor Sebastian legközelebb eszébe jutott, és odanézett, ahol legutoljára látta, a férfi már nem volt ott.
A nap szinte észrevétlenül telt el. Az időjárás kegyeibe fogadta őket, minden gyerek élvezte a tanulást és Emeline is jól érezte magát, talán még inkább, mint máskor.
Késő délutánra járt, mikor újra elfogta a nyugtalanság, amit újsütetű ismerősének köszönhetett, s nem is tévedett; mikor felnézett, Sebastian fekete szemének fürkésző pillantásával találta magát szemközt.
Csak egyetlen rövid pillanatig tartott, s a férfi figyelme máris tovább röppent a lányára, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát.
– Korán jöttem? – kérdezte Sebastian, mikor Emeline, otthagyva kis tanítványait, mellé lépett.
– Nem hinném. Azonnal befejezzük az órát. Igazság szerint már rég véget kellett volna vetnem neki, de a gyerekek olyan jól szórakoztak… – A lány bocsánatkérően megrántotta vállát, ahelyett hogy befejezte volna a mondatot. Tett egy lépést a gyerekek felé. – Rögtön szólok Aghatának.
– Még ne, kérem – tartotta vissza Sebastian gyors válasza. – Rég láttam a lányom ilyen gondtalannak. Szeretném élvezni pár percig, ha szabad.
Emeline-t meglepte a válasz, de nem tiltakozott. Visszalépett a férfi mellé, és ő is a gyerekeket kezdte szemlélni, de csak rövid ideig tudta visszafojtani kíváncsiságát.
– Megkérdezhetem, Mister… – kezdett bele kérdése megfogalmazásába, de hirtelen rá kellett döbbennie, hogy nem tudja Sebastian vezetéknevét.
– Midnight. Sebastian Midnight – kapott észbe a férfi. – Lord Outridge minden bizonnyal illendően bemutatott volna bennünket egymásnak, ha…
– …nem kezdünk azonnal vitatkozni – fejezte be helyette a mondatot Emeline, mire Sebastian elmosolyodott.
A lány lenyűgözve bámulta a gödröcskéket arcán, melyek a jókedv jeleként azonnal megjelentek eddig szigorú vonallá szorított, ám abban a pillanatban megenyhült szája két sarkában. Most először a férfi sötét szeme is vidáman csillogott, és ez lenyűgöző hatással volt a lányra.
Tizenhat éves kora óta nem volt rá befolyással egy-egy vonzó, férfias arc – akkor halt meg az édesapja és kellett neki felnőnie egyik napról a másikra. Azóta életét csakis a tanítás és az anyja iránti kötelességei töltötte ki. Tizenévesen ő is képes volt elalélni egy-egy csábító, ördögi mosolytól, ezért biztos volt benne, hogy a hiba nem benne van. Mármint nem valami fura rendellenesség, hogy felnőtt nőként hasonlót még soha nem érzett. Eddig legalábbis. Mert most, ahogy Sebastian felszabadult reakcióját figyelte, úgy érezte, visszarepült az időben, és a munkáján kívül semmi mással nem foglalkozó magabiztos vénkisasszonyból ismét hebegő fiatal lánnyá változott. Mindezt egy olyan férfi miatt, akit mindössze egyetlen napja ismert, méghozzá úgy, hogy első találkozásuk olyan szerencsétlenül alakult.
A lehetőség annyira megrémítette, hogy egy csapásra kijózanodott.
– Mr. Midnight! – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe. – Tudom, hogy tapintatlan vagyok, de megkérdezhetem, mi okozta Aghata szomorúságát, amire az imént utalt?
Sebastian arcáról lehervadt a mosoly, s a lány azonnal megbánta indiszkrécióját. Csak az vigasztalta, hogy nem pusztán kíváncsiságát akarta kielégíteni, hanem a gyermek érdekében tette fel a kérdést. Amennyire csak lehetett, igyekezett megismerni minden egyes tanítványát, és önálló kis emberként tekintett rájuk, figyelembe véve a képességeiket, a családi hátterüket, a habitusukat, és minden mást, amitől ők azok lettek, akik. Minden gyerek más és más volt. Nem lett volna jó tanár, ha ezt nem így gondolja. Így hát fontosnak tartotta, hogy minél többet megtudjon a gondjaira bízott kislányról.
Egy darabig azt hitte, Sebastian nem fog válaszolni, és a fájdalmat figyelve, mely a férfi vonásait eltorzította, minden jó szándéka ellenére úgy érezte, hogy hibát követett el.
– A feleségem és a kisebbik gyermekünk meghalt két évvel ezelőtt – felelte végül Sebastian.
Emeline pontosan ilyen bejelentésre számított, mégis fejbe vágták a nyers szavak. Érezte, hogy a vér kifut az arcából.
Ő is elveszítette a szüleit, tudta, milyen azoknak az embereknek a soha szűnni nem akaró hiánya, akiket a világon a legjobban szeretett. Végül is, a gyermekek sorsa, hogy eltemessék a szüleiket. De Aghata túl korán veszítette el azt az embert, aki minden bizonnyal fiatal élete középpontjának számított. És a testvére… Emeline el sem tudta képzelni, mit érezhet Sebastian. A fájdalmat, amit a felesége és a gyermeke halála miatt érezhetett, ő még csak megbecsülni sem volt képes.
– Őszinte részvétem – nyögte ki végül. – Nagyon sajnálom, hogy szóba hoztam, nem lett volna szabad. Csak azt gondoltam…
– Semmi baj – szakította félbe Sebastian. – Tudnia kell mindent a lányomról, hogy segíthessen neki. Aghata nem olyan, mint a többi gyerek. Néha nehéz őt… megérteni. Még nekem, az édesapjának is.
Emeline úgy érezte, a férfi most először vallja be, mit érez, és biztos volt benne, hogy egyáltalán nem volt könnyű számára kimondani ezeket a szavakat. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy valamiképp csökkentse a másik lelkét nyomasztó súlyt. Gondolkodás nélkül fektette tenyerét Sebastian karjára.
– Szörnyű, ami magukkal történt. De Aghata rendben lesz. Esküszöm! Nézze!
A gyerekek csoportjára pillantott, és a szeme sarkából látta, hogy Sebastian is arra néz. A kis sereglet közepén Aghata állt, és valamit magyarázott. Előrenyújtott tenyerén egy szép fehér pillangó pihent finom, rebegő szárnyakkal. Az iskolások figyelmesen, szemmel láthatóan lélegzetvisszafojtva figyelték új társuk rögtönzött előadását, vigyázva arra, nehogy megzavarják a bizalmat szavazott törékeny rovar pihenőjét.
– Remélem, igaza van – felelte Sebastian alig hallhatóan. – Egyelőre nem merek reménykedni. Minden esetre, Aghata a mai napig nem volt hajlandó szóbahozni az édesanyját. Azt hiszem, jó jel, hogy végre megtette.
– Neki is csak arra van szükség a gyógyuláshoz, amire bármelyik másik kisgyereknek – mosolygott megnyugtatóan Emeline. – Figyelemre és szeretetre. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőt megkapja öntől. De itt nálunk is kaphat egy másfajta figyelmet, és igen, szeretet is, ami tovább fogja gyorsítani a javulást.
Sebastian nem felelt, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Emeline arcáról, szénfekete szemének megfejthetetlen pillantása fogva tartotta a lányt.
Emeline úgy érezte, elmerül ebben a feneketlen, zavarba ejtően intenzív szempárban, és a világ megszűnik körülötte, vagy inkább összezsugorodik egyetlen pontra, Sebastian Midnight személyére.
Hatalmas csattanás törte meg a kettejük között kibontakozó varázslatot. Emeline ijedten összerezzent, és automatikusan a közelben álló gyerekekre pillantott, attól félve, velük történt valami baj. Gondolatban máris összeszidta magát, amiért szem elől vesztette őket. Megbocsájthatatlan hibát vétett. Ám a rémisztő hang nem felőlük érkezett.
A gyerekek mind az iskola udvarát körbevevő kerítés kovácsoltvas kapuja felé néztek, némelyikük arcán csak döbbenet, másokén nyílt rémület tükröződött. Mikor meglátta Tommy Walters makacsul összeszorított száját, és a tekintetéből sugárzó félelemmel vegyes dacot, mindent megértett. Egy pillantás a kapu felé igazolta a gyanúját.
A csattanás minden jel szerint onnan eredt, hogy a nehéz vaskapu a kerítésnek vágódott. A nyílásban pedig ott állt Mr. Walters, Tommy részeges, erőszakos apja, aki szemmel láthatóan alaposan felöntött a garatra, mielőtt az iskolához ment.
Emeline elkínzottan felnyögött. Azt hitte, Lord Outridge-nek sikerült egyszer s mindenkorra pontot tenni a probléma végére. Ezek szerint tévedett.
Nem egyszer vitatkozott már Tommy apjával, de a férfi olyankor mindig józan volt, és bár rémisztően agresszív tudott lenni abban az esetben is, részegen sokkal félelmetesebbnek tűnt.
Mély lélegzetet vett, és erővel lenyugtatta összevissza kalapáló szívét. Tudta, hogy a gyerekek, és főleg Tommy kedvéért muszáj lesz valahogy megoldania a problémát.
– Azonnal jövök – vetette oda Sebastiannek, és ijedségét meghazudtoló határozottsággal indult az ittas férfi felé. – Mr. Walters! Micsoda meglepetés.
– A fiamért jöttem – felelte a férfi akadozó nyelvvel, ahelyett hogy viszonozta volna az üdvözlést. – Már órák óta otthon kellene lennie.
– Igen, tudom. Én vagyok a hibás – válaszolta a lány békítően. – Kicsit elhúzódott a mai tanítás, de már befejeztük. Tommy azonnal otthon lesz. Kérem, ne haragudjon!
– Nincs joga tovább benntartani a fiamat – hőbörgött a férfi, és egy lépést tett Emeline felé, aki nagy nehezen megállta, hogy hátrálni kezdjen. – Szükség van a segítségére otthon.
– Megértem, Mr. Walters, és ígérem, többé nem fog előfordulni – felelete Emeline, aki valóban megértette a problémát. A földből élő emberek túlélése télen gyakran azon múlott, hogy tavasszal időben el tudták végezni a szükséges munkákat. A szülőknek szükségük volt a nagyobb gyerekek segítségére, és tudta, hogy csak addig engedik szívesen iskolába őket, amíg ezt ő is szem előtt tartja.
– Mehetünk, papa – lépett melléjük Tommy, amivel magára vonta édesapja haragját. Emeline attól tartott, a fiúnak pont ez volt a célja. Nem akarta, hogy az indulatos ember a tanárnőn töltse ki a haragját. Sajnos sikerrel járt.
– Te semmirekellő! Már rég haza kellett volna jönnöd! Mit képzelsz?
– Kérem, uram! Ne a fiúra haragudjon! – vette vissza a szót Emeline ösztönösen. Semmiképp nem akarta, hogy Tommy bűnhődjön az ő figyelmetlensége miatt.
A férfi ráfüggesztette véreres, alkoholtól üveges szemét. Olyan mélységes gyűlölet tükröződött benne, hogy Emeline lélegzete elakadt egy pillanatra.
– Vegye tudomásul, hogy a fiam soha többé nem jöhet ide. Nem hagyom, hogy ilyen haszontalanságokra pazarolja az idejét.
Karon ragadta a mellette álló Tommyt, és a kapu felé indult, maga után rángatva a vonakodó fiút.
– Hagyj békén! – rántotta ki magát a gyerek apja vasmarkából. A férfi amúgy is csak nehezen állt meg a lábán, de fia hirtelen mozdulata végképp kibillentette az egyensúlyából, nekitántorodott a kerítésnek. Gyilkos düh torzította el a vonásait, mielőtt a gyerekre támadt.
– Majd én megmutatom neked, te semmirekellő! – ordította, és egy csattanós pofonnal jutalmazta az engedelmességet.
Tommy kartávolságon kívülre hátrált az apjától. Kezét az arcára szorította, ami azonnal bevörösödött és felpuffadt a brutális erejű ütés nyomán. Ám a gyereken egyetlen könnycseppet sem ejtett. Ugyanolyan dacosan és elszántan bámulta az apját, mint addig is.
Mr. Walters ellökte magát a kerítéstől, és tett pár bizonytalan lépést a fia irányába, mintha ismét meg akarná ütni. Emeline gondolkodás nélkül cselekedett, elszántan a férfi elé állt.
– Ezt meg ne próbálja még egyszer! – Igyekezett rezzenetlenül állni a részeg ember haraggal és utálattal teli pillantását, és csak remélni tudta, hogy lesz elég ereje kitartani akkor is, ha a férfi agressziója hirtelen felé fordul majd. Érezte, hogy a bensője megremeg, és a szíve összeszorul, de nagyon igyekezett, hogy ez ne látszódjon rajta, még csak a hangja sem bicsaklott meg, miközben beszélt. – Most menjen haza, és józanodjon ki! Tommy ma az udvarházban alszik. Holnap menjen el érte, de ne merészeljen egyetlen kortyot sem inni előtte! Biztos vagyok benne, hogy Lord Outridge-nek lesz pár keresetlen szava magához, és a helyzetét csak súlyosbítaná azzal, ha kapatosan állna a színe elé.
Egy hosszú percig úgy tűnt, a férfi alkoholgőzös agya nem hajlik a figyelmeztetésre. Emeline fejében rosszabbnál rosszabb lehetőségek fordultak meg, egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy Mr. Walters őt is megüti. Aztán Tommy apjának homályos tekintete megrebbent, és elvándorolt róla, valahová a háta mögé. Pár pillanatig meredten bámult valamit, majd sarkon fordult, és magában motyogva kibotorkált az udvarról. Csakhamar eltűnt a szeme elől.
A lány csak ekkor merte kifújni az addig visszatartott levegőt. Próbálta mihamarabb összeszedni magát, de csak reménykedni tudott benne, hogy kellően nyugodtnak látszik. Mikor azonban tanítványai felé fordult, hogy őket is megnyugtassa, nehezen visszaszerzett önuralma azonnal szétfoszlott. Közvetlenül a háta mögött Sebastian állt, olyan közel hozzá, hogy nem is értette, hogy nem vette addig észre.
A férfi ádáz arckifejezése egy pillanatra megrémítette. Dühös pillantása Emeline-ra villant, mire a lányt kirázta a hideg. Most már értette, miért hátrált meg Mr. Walters.
– Uram! – szólította meg tétován, mire Sebastian arckifejezése kiüresedett, semmitmondóvá vált, ám a száját ismét szigorúan összeszorította.
– Gyere, Aghata, menjünk! – fordult félig a lánya felé. – Elvisszük Miss Norrist és a védencét Lord Outridge házához.
Választ nem várva indult a kerítés mellett várakozó egyfogatú felé.
Emeline képtelen volt tiltakozni az ötlet ellen, és nem is tartotta szerencsésnek. Fogalma sem volt, honnan vett annyi erőt, hogy szembeszálljon Tommy apjával, minden esetre nem volt kedve megkockáztatni, hogy ismét összefussanak, immár Sebastian védelme nélkül.
Az út az udvarházig kínos volt. A két felnőtt egyetlen szót sem szólt. Emeline-t feszélyezte a csend, de nem tudta, mit mondhatna a férfinak, aki komoran maga elé meredve, szó nélkül hajtotta a lovat.
A gyerekek valamivel felszabadultabban viselkedtek. Úgy tűnt, bennük nem hagyott maradandó nyomot az erőszakos jelenet. Tommy – még ha szörnyű is volt belegondolni – már megszokta apja kitöréseit, Aghata pedig valószínűleg nem érezte át, milyen komoly dolog történt, és hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna az eset.
Lord Outridge egyre sötétülő ábrázattal hallgatta Emeline beszámolóját, majd elküldte a gyerekeket a konyhába, hogy édességet kérjenek a szakácsnőtől, mielőtt válaszolt volna az elmondottakra.
– Helyesen cselekedett, Miss Norris. Holnap elbeszélgetek Carlton Waltersszel, ne aggódjon. Addig is, a fiú jó helyen lesz nálunk.
Emeline megköszönte a gróf segítségét.
– Akkor most elindulok haza – mosolygott rá az idős férfira.
– Hazaviszem – jelentette ki ellent mondást nem tűrően Sebastian, mire Emeline is csodálkozva nézett rá.
– Ez nagyszerű ötlet – mosolygott jóindulatúan Lord Outridge. – Hosszú lenne az út gyalog.
Kijelentésével eldöntöttnek tekintette a kérdést. Hátat fordított, és ott hagyta a kényelmetlenül feszengő lányt, akinek nem volt más választása, mint ismét csak követni a kocsi felé induló Sebastiant.
A faluba vezető út megint csak kínos volt, Emeline alig várta, hogy megérkezzenek a házhoz, ami ez egyszer nem tűnt sem üresnek, sem túl csendesnek, inkább úgy gondolt rá, mint egy oázisra, ami üdítően fog hatni meggyötört idegei számára. Annyira megkönnyebbült, mikor Sebastian végre megállította a kocsit húzó lovat a kunyhó előtt, hogy meg sem várta, míg a férfi lesegíti, lemászott magától. Odavetett egy futó üdvözletet, és gyors léptekkel a bejárat felé indult.
– Várjon csak! Hová megy?
Sebastian hangja nem állította meg, csak lelassított kicsit, hogy a válla felett visszaszóljon.
– Hosszú volt ez a nap, szeretném kipihenni magam. Hálás vagyok a segítségéért, és azért is, hogy hazahozott.
Legnagyobb meglepetésére Sebastian nem hagyta ennyiben a dolgot. Leugrott a bakról, és pár hosszú lépéssel utolérte, még mielőtt kezét a kilincsre tehette volna. Emeline döbbenten fordult meg, mikor megérezte a férfi ujjait a karjára szorulni.
– Mégis mit képzel? – kérdezte a lány megbotránkozva.
– Ezt én is kérdezhetném – felelte Sebastian, és Emeline-ban csak ekkor tudatosult, hogy a másik borzalmasan dühös. Talán még jobban, mint mikor első találkozásuk alkalmával a kocsija elé sétált.
– Mire céloz? – kérdezte, és nagyot nyelt, mikor érezte, hogy a torka összeszorul rémületében. Fogalma sem volt, mi váltotta ki Sebastian haragját, minden esetre nyugtalan lett miatta.
– Hogy képzelte, hogy szembeszáll egy ilyen erőszakos, veszélyes emberrel?
– Mégis, mi mást tehettem volna? – kérdezte a lány csodálkozva, és végre kapiskálni kezdte, mi Sebastian problémája. – Ha nem akadályozom meg, újra bántotta volna Tommyt. Nem volt választásom.
–  De volt. Akár rám is hagyhatta volna a dolgot. Nem lett volna esélye rá, hogy ismét megüsse a fiút.
Emeline szeme összeszűkült, miközben a férfi önérzetes szavait hallgatta.
– Számtalanszor szembeszálltam már Mr. Waltersszel. Tudtam, mit csinálok – magyarázta.
– Akkor maga bolondabb, mint elsőre hittem.
A lány felháborodásában levegő után kapkodott.
– Ezt mégis, hogy merészeli…
– Maga is egy olyan nő, ugye? – vágta a fejéhez a kérdést Sebastian, nem is törődve Emeline felindultságával. – Aki gondolkodás nélkül cselekszik, és nem mérlegeli a következményeket sem a tettei, sem a szavai előtt. Mégis mit tett volna, ha ez a Walters úgy dönt, hogy az öklével torolja meg a pimaszságát?
– Az én pimaszságomat? – Emeline alig hitt a fülének.
– Mondjon, amit akar, de tény, hogy ostobaság volt szembeszállnia egy ilyen agresszív alakkal.
Emeline érezte, hogy az arca lángol a megalázottságtól és a dühtől, ami a férfi szavai nyomán elárasztotta a feje búbjától a lábujja hegyéig.
– Mégis mit képzel magáról? – sziszegte közvetlenül Sebastian arcába, és karját kirántotta a férfi ujjai közül.
– Maga ön és közveszélyes, kedves hölgyem – folytatta Sebastian könyörtelenül. – Figyelmetlenül kisétál vágtató lovak elé és gondolkodás nélkül száll szembe dühöngő vadállatokkal, akik egyetlen mozdulattal kettéroppanthatnák. Valakinek meg kellene zaboláznia, amíg komolyabb baja nem esik.
– Lehet – felelte Emeline a tőle telhető legnagyobb önuralommal, bár olyan indulat forrongott a bensőjében, hogy attól félt, már-már felemészti a teste felett gyakorolt kontrollját, és olyat tesz, amit később maga is megbán majd. Mondjuk, pofon vágja Sebastian Midnightot. – Ez azonban nem a maga feladata, uram.

Az „úr” megszólítást olyan megvetéssel ejtette ki, amennyire csak tudta. Még pár másodpercig rezzenetlenül állta Sebastian villogó tekintetét, majd megfordult, és ott hagyta a férfit, mielőtt a térde felmondta a szolgálatot, és összecsuklott volna a ház előtti porban.