2016. április 2., szombat

Egy vadonatúj novella



Holtig tanult boldogság - 1. rész

Valamikor az 1820-as évek végén:

Emeline végignézett az üres osztálytermen, és egy kicsit elszomorodott. Mindig így érezte magát, mikor véget ért a tanítás, és a gyerekek szép lassan elszállingóztak, hazamentek a szüleikhez, a testvéreikhez.
Úgy ismerte mindegyik kis tanítványát, mint a tenyerét. Tudta, hogy a környék urának, Lord Outridge-nek és feleségének köszönhetően legtöbbjük boldog családban él. Szüleiknek nem voltak anyagi gondjaik, mert a lord gondoskodott róla, hogy legyen munkájuk. Mint ahogy arról is tett, hogy ne csak a zsebüket érintő problémákat orvosolják.
Mikor a kicsi Betty Kinkade édesanyja, kisebbik lánya születése után meghalt gyermekágyi lázban, a gróf a felesége segítségével keresett egy szoptatós dajkát, aki óriási segítségnek bizonyult a bánattól sújtott családnak. Az asszony nem csak a túlélést jelentette a félárván maradt csecsemőnek, de Bettyről is gondoskodott, vigyázott a kicsikre, míg az apjuk dolgozott. S neki magának is gyógyírt jelentett, hogy a két gyermek elterelte a figyelmét saját, halvaszületett kisdedéről.
Idővel aztán kiderült, hogy valójában milyen bölcs gondolat is volt a ladytől, hogy a Kinkade család útjába terelte a szegény fiatalasszonyt. Nem kellett neki két év, és Mr. Kinkade feleségül vette a dadát, aki akkorra már sajátjaként szerette a férfi két gyermekét, és hamarosan a lányok mellé még egy kisfiúval is megajándékozta hites urát.
Aztán ott volt szegény Tommy Walters esete. Emeline többször fedezett fel a kisfiún gyanús sérüléseket. Mikor rákérdezett, Tommy mindig azt mondta, hogy elesett. Emeline azonban egy idő után már nem hitte el, mert az azt jelentette volna, hogy Tommy a legügyetlenebb gyermek a világon.
A lány látott bántalmazott gyerekeket máskor is, ráadásul történetesen azt is tudta, hogy Mr. Walters iszik, mint a kefekötő, és egy-egy ilyen mértéktelen italozás után bizony hajlamos tettlegességhez folyamodni. Ezt pedig ő nem hagyhatta. Ám mielőtt bármit tehetett volna, Lord Outridge kézbe vette a dolgot. Először is szigorúan megtiltotta a falusi kocsmárosnak, hogy kiszolgálja Mr. Walterst. A sörfőző ugyanezt az utasítást kapta. Végül magával Mr. Waltersszel beszélgetett el. Senki nem tudta, mit mondott neki, de a férfi ezután soha többé nem bántotta a családját, Tommy pedig olyan változáson ment keresztül, ami még Emeline-t is megdöbbentette, pedig ő sok mindent tapasztalt már munkája során. Közel tíz éve tanított a falusi iskolában, de soha nem látott olyan tehetséges gyermeket, mint Tommy Walters, aki valósággal szárnyakat kapott, miután otthon rendeződött a helyzet. Olyannyira, hogy szorgalma révén tudása hamar bőven túlnőtte társaiét. Emeline tudta, nemsokára eljön a pillanat, mikor már semmi újat nem tud tanítani neki. De Lord Outridge ismét közbelépett. Ösztöndíjat alapított, amelyet tervei szerint minden évben megnyerhet majd az iskola legtehetségesebb diákja, és amely fedezi a szerencsés kiválasztott továbbtanulását egy drága magániskolában. Legelsőként Tommy élhet ezzel a lehetőséggel, méghozzá már szeptembertől.
Emeline maga is sokat köszönhetett a grófnak és családjának. Kisnemesi családból származott, apja azonban úgy halt meg, hogy feleségére és lányára semmit nem hagyott. Birtoka egyetlen élő férfirokonára, egy távoli unokatestvérre szállt, míg Emeline és édesanyja ott maradtak tető és megélhetés nélkül. Lord Outridge biztosított lakhelyet a nőknek, és a tanítónői állást is ő szerezte Emeline számára.
Óriási változás volt ez Emeline életében. Addig, ha nem is fényűző körülmények között, de gondtalanul, védetten élt. Most meg kellett tanulnia a saját lábára állni, sőt, neki kellett gondoskodnia az édesanyjáról is.
Tisztában volt vele, mekkora szerencse érte a gróf támogatásával. A házuk kicsi volt ugyan, de kényelmes és meghitt. Még egy apró kert is tartozott hozzá. A cselédséget persze nélkülözniük kellett, de ez Emeline-t nem zavarta. Mint ahogy az sem, hogy dolgoznia kellett a mindennapi betevőért. Imádta a gyerekeket, és szeretett tanítani. Végre hasznát vette annak a sok feleslegesnek tűnő ismeretnek, melyeket apja könyveiből és tanításából megszerzett. És ez még mindig jobb volt, mint az az alternatíva, mely rá várt volna, ha Lord Outridge nem veszi a szárnyai alá. Egy elszegényedett nemes lánya támogatás és gyakorlati tudás nélkül… Vagy társalkodó nőként, vagy nevelőnőként kellett volna elhelyezkednie, hogy éhen ne haljon. Mindkét esetben ki lett volna szolgáltatva munkaadói kényének, kedvének, és mindkét esetben magára kellett volna hagynia az édesanyját. Nem gondoskodhatott volna róla, mikor az egészsége hirtelen megromlott, és nem ülhetett volna az ágya mellett, erőtlen, ráncos kezét fogva, mikor eltávozott belőle az élet.
Lord Outridge nagylelkűségének hála, nem kellett azon aggódnia, hol hajtja álomra a fejét vagy miből vesz kenyeret. Nem kellett mások könyörületére bíznia a sorsát. A magányán azonban a gróf gondoskodó közreműködése sem enyhíthetett. Mióta az anyja meghalt, nem várta otthon senki. A gyerekek jelentették a családját, a társaságát, de a tanítás végeztével ők hazamentek a szüleikhez, és ő is hazament a meghitt, de ilyenkor nyomasztóan csendes kis házba, elköltötte szegényes vacsoráját, aztán hajnalig kínlódott álomtalanul, azon töprengve, így kell-e leélnie az életét. Vajon soha nem adatik meg neki az a boldogság, melegség és végeérhetetlen biztonságérzet, amit egy férj, egy család jelentene? Vajon élete végéig arra kényszerül, hogy csakis mások gyermekeit taníthassa, szerethesse, gondozhassa, ahelyett hogy a saját kisbabáját foghatná a kajába?
Édesapja elszegényedett nemes volt, ő pedig dolgozó nőként tengette a mindennapjait. Foglalkozása tiszteletre méltó, semmiképp sem szégyellni való, de mégis csak munka, ő maga pedig túl előkelő ahhoz, hogy bármelyik falusi mesterember fiához feleségül menjen, viszont túlságosan is lecsúszott, hogy nemesember figyelme megakadjon rajta. Szörnyű csapdába került.
Így hát éjszakái nagy része borongós gondolatokkal telt. Kristálytisztán látta maga előtt a sanyarú jövőt, a társtalanságot, a kilátástalanságot. Még ha tudta is, hogy hálán kívül semmi mást nem szabadna éreznie – sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a sorsa.
A mindent feledtető álom rendszerint csak hajnaltájt könyörült meg rajta. Akkorra legyőzte a fáradtság, reggel pedig mindig jobb színben látott mindent.
De most egy újabb magányos, ártó gondolatokkal teli éjjel állt előtte, ez pedig, minden igyekezete ellenére kétségbeeséssel töltötte el.
– Szedd össze magad! – figyelmeztette magát félhangosan, majd saját hangját hallva elhúzta a száját. – Remek. Már magamban beszélgetek. Innen csak egy lépés, hogy befogadjak néhány macskát, és lassan de biztosan a falu bogaras, háborodott vénlányává váljak.
A szeme előtt megjelenő kép olyan riasztó volt, hogy összerázkódott. Megacélozta magát, gondolatait erővel visszaterelve az előtte álló teendőkre, és vállkendőjét szorosan összefogva magán kilépett a balzsamos márciusi levegőre, amitől átmenetileg jobb kedvre derült.
Greenshire minden évszakban gyönyörű volt. Nyáron a buja növényzet, ősszel a sárga, piros, rozsdaszín levelekkel őrt álló évszázados fák, télen a mindent eltakaró kristálytiszta hó, tavasszal pedig az ébredő természet nyűgözte le az arra fogékonyakat. Emeline szeretett elmerülni a környezete kínálta szépségekben, és aznap különösen sok volt a látnivaló.
A levegő még őrizte a tél által örökül hagyott tiszta frissességet, de a szél már kellemesen langyos volt, telve a tavasz ígéretével és a sorban előbújó virágok alig érezhetően jelenlévő illatával. A fák ágai még csupaszon meredtek az ég felé, de már apró rügyeket nevelgettek, féltőn óvva őket a késői fagyoktól, lába alatt pedig már ott zöldellt a frissen sarjadt fű. Emeline körül minden csupa mozgás volt, csupa vibrálás, hangok és színek kavalkádja. Vadgalambok burukkoltak a jó idő közeledtét hirdetve, a nap ki-kisütött a szél által hajszolt felhők mögül.
A lány elmélázva vágott át az úton, azon töprengve, hogy másnap egy szabadtéri órával lepi meg tanítványait.
Érzékeit elzsongította az új erőre kapó flóra szépsége, nem figyelt a falucskában meglehetősen szokatlan forgalomra. Ezért azt sem látta, hogy az úton végigdöcögő lomha sörös kocsi mögül kivág egy könnyű egyfogatú. Hajtója idáig türelmetlenül, ámde meglehetősen hasztalanul ösztökélte gyorsabb haladásra a jóval fürgébb kétkerekű jármű útját elzáró nehéz szekeret, majd megunva az eredménytelen igyekezetet, szerencsétlen módon pont azt a pillanatot választotta arra, hogy megelőzze az őt akadályozó monstrumot, mikor Emeline figyelmetlenül megpróbált átkelni az úton.
Borzalmas hangzavar térítette magához a lányt, figyelmeztető kiáltás, egy kínlódó ló kétségbeesett nyihogása döbbentette rá, hogy hirtelen mekkora bajba került. A szerencsétlen állat annyira visszahőkölt, amint gazdája – a tragédiát elkerülendő – keményen meghúzta a gyeplőt, hogy leült a farára. A könnyű kétkerekű vészesen megingott, mintha fel akarna borulni, a halálra rémült Emeline kétségbeesett tekintete egy dühös fekete szempárral találkozott.
– Maga teljesen megőrült? – kiáltotta a vészjósló tekintet mérges tulajdonosa. – Meg akar halni?
Emeline úgy érezte a rémület az összes erőt kiszívta a tagjaiból. Reszketni kezdett, majd megroggyant a térde. Érezte, hogy el fog esni, de már képtelen volt megakadályozni. Egy pillanatra az egész világ elfeketedett a szeme előtt, ő pedig zuhanni kezdett.
– Ne merészelje! – hallotta nagyon távolról a kocsi hajtójának dühös, parancsoló hangját, de képtelen volt engedelmeskedni a felszólításnak, nem tudott küzdeni a rosszul lét ellen.
Acélkeménységű kar szorult a derekára, megtartva, megóvva az eleséstől. Teste kemény, izmos testhez préselődött, amitől szédülése enyhült, viszont zavart tehetetlenség árasztotta el. Dohány és cserzett bőr szagát érezte, s még valamit, ami édesapja borotválkozó vizének illatára emlékeztette. Egy férfi illata. Az újfajta élmény egyszerre töltötte el nyugtalansággal és izgalommal. Megpróbálta eltolni magát az idegentől, aki a segítségére sietett, ám az még inkább szorította, ahelyett hogy elengedte volna.
– Maradjon nyugton, csak segíteni akarok! – Nem látta a férfit leszállni a kocsiról, mégis azonnal tudta, hogy a hang a hajtóé, aki kis híján elgázolta. Aztán amaz halkan morogva, de azért jól hallhatóan még hozzátette: – Még egy ilyen tyúkeszű asszonyt…
Emeline-ban fellobbant a harag. Erejét megkétszerezve feszült újra az ismeretlen mellkasának, minden dühét és ijedtségét beleadva az erőfeszítésbe, mire a férfi olyan hirtelen engedte el, hogy ő egyensúlyát vesztve mégiscsak a földre huppant, alaposan megütve a hátsóját.
– Mi a fene ütött magába? – zsörtölődött az idegen. – Először szétnézés nélkül sétál egyenesen a lovam patája alá, aztán meg úgy viselkedik, mintha bántani akarnám, holott csak segíteni szerettem volna, mielőtt elájul.
Emeline döbbenten szívta be a levegőt.
– Maga goromba fráter! – sziszegte dühösen. – Van képe engem hibáztatni, mikor úgy száguld keresztül a falun, mintha az ördög kergetné? Csak, hogy tudja, tisztelt uram, az iskola alig néhány méterre van innen. Ezen az úton gyerekek szoktak keresztül menni. Elvárom, hogy legközelebb óvatosabb legyen.
– Elvárja? – hajolt fölé az idegen. Emeline nagyot nyelt a fenyegető pózt látva. A férfi magas volt, széles vállát jól szabott kabátja impozánsan kiemelte. A finom anyag megfeszült a karján, melynek erejét a lány alig néhány másodperccel korábban közvetlen közelről érezhette. Sötét szeme vészjóslóan szűkült össze, miközben kesztyűs ujjával Emeline felé bökött. – Elvárja, mi? Na, ide figyeljen, hölgyem! Nem tudom, mi késztette arra, hogy holdkóros módjára szédelegjen az út közepén, de egészen biztos vagyok benne, hogy egyetlen gyereknek sem jutna hasonló az eszébe, feltéve, ha elmúlt öt éves, és nem ütődött.
A megrökönyödés egész egyszerűen elakasztotta Emeline szavát. A férfi durván sértegette, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy ez egy kicsit is aggasztaná. Elővette hát legszigorúbb tekintetét, amit a leges-legvásottabb tanítványainak tartogatott, és azt a jeges hanghordozást, amitől még a tizenöt éves Pete Philipsnek is – aki csakis azért lézengett az iskola körül, hogy bosszantsa két odajáró kishúgát – mindig inába szállt a bátorsága, és tettettet nyugalommal, a tőle telhető legméltóságteljesebben viszonozta a férfi szigorú tekintetét.
– Vegye tudomásul, hogy maga egy otromba, neveletlen gazfickó – mondta ki végül megsemmisítő ítéletét. – Felelőtlenségével veszélyezteti ennek a békés falunak és a lakóinak a nyugalmát. Az pedig egész egyszerűen minősíthetetlen, ahogy velem beszél. Egyáltalán nem úriemberhez méltó.
Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi valami megbocsájthatatlan tettre ragadtatja magát dühében. Emeline gyomra idegesen megremegett, mikor megértette, hogy tirádájával talán elvetette a sulykot. Elvégre mégis csak egy ismeretlennel feleselt, semmit nem tudott erről a férfiról azon kívül, hogy kis híján halálra gázolta őt esztelen sietségében. De inkább meghalt volna, mint hogy kimutassa, mennyire megrettent a nagydarab idegentől. Pislogás nélkül, rezzenetlen arccal állta annak szúrós tekintetét.
Ám végül, a férfi, ahelyett hogy tovább sértegette volna, csak gúnyosan elmosolyodott.
– Szolgálatára, hölgyem – bökte meg hamis alázattal a kalapja karimáját, majd anélkül, hogy segített volna Emeline-nak felállni, visszaült a kocsijára és elhajtott.
Emeline döbbenten, magában füstölögve bámult utána.
– És vegye tudomásul, eszem ágában sem volt elájulni – kiáltotta az egyfogatú után késve, mert az már el is tűnt a szeme elől az útkanyarban.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte egy zavart, tiszteletteljes hang a háta mögött.
A lánynak csak ekkor jutott eszébe, hogy megaláztatásának minden bizonnyal szemtanúja is akadt. Óvatosan fordult meg ültében, félig-meddig arra számítva, hogy a fél falu összeszaladt a csetepaté hallatán. Ám ott nem állt más, csak a vén Mathias, a sörös kocsi hajtója. Emeline összerezzent, mikor észrevette, hogy a kocsi elé befogott hatalmas igásló milyen közel áll hozzá – közvetlenül az állat lába elé esett, mikor a durva idegen elengedte.

– Köszönöm, Mathias, pompásan vagyok – préselte ki végül a választ, mire az idős ember mély ráncai valamelyest kisimultak. – De lekötelezne, ha segítene felállni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése