Első történelmi-romantikus regényem

Valamikor az 1820-as évek végén…

Lady Amelia Devereux, Outridge hatodik grófjának lánya más, mint a többi, vele egykorú fiatal nő. És nem csak azért, mert ő még nincs férjnél, mint legtöbb barátnője, hanem azért is, mert családja akaratával szembeszegülve, nem is szándékozik hagyni, hogy bekössék a fejét. Soha.

Amelia másra vágyik. Álomvilágban él. Nem családot akar, férjet, aki gondoskodik róla, hanem karriert. Amelia írónő szeretne lenni, és ebben csakis egy emberre számíthat.

Lord Antony Saint-Germain gyerekkora óta bejáratos a Devereux családhoz, és jó néhány éve fülig szerelmes Ameliába, aki azonban mit sem tud a férfi érzéseiről. Csakis a jó barátot látja Tonyban, a bizalmast, aki még saját barátjával és egykori bajtársával, Amelia bátyjával, Harryvel is képes szembeszállni a lány érdekében. Lady Amelia hozzá fordul segítségért. És természetesen Tonynak most is van egy első osztályú ötlete.

Kedvcsinálóként az első három fejezet:

Mottó:

 

 

Rád gondolok! - Úgy indázlak körül

Gondolattal, mint vadszőlő a fát:

Nagy levelek, s a szem semmit se lát

A zöldön túl, amely a törzsre ül.

De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül

Gondolatért – a szebb valót magát

Kívánom: téged! Jössz-e, jössz-e hát

Hozzám, de tüstént? Mezítelenül

Álljon derekad, s minden ágadat

Zúgasd, erős fa, s lombos köteled

Szaggasd el s dobd a földre, mert e vad

Örömben: - látlak, hallak s új leget

Kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! –

Nem gondolok Rád – itt vagyok Veled.

 

Elizabeth Barrett-Browning

 

(a Portugál szonettek-ből)

Első fejezet

 

 

Valamikor az 1820-as évek végén:

                      

 

Greenshire a szigetország legbájosabb vidéke, ebben mindenki egyetért, még azok is, akik megrögzötten ragaszkodnak a város minden kényelméhez és nyüzsgő izgalmához. Meglepően pezsgő társasági élet zajlik itt vidéken. A báli szezon ideje alatt persze mindenki a fővárosban tartózkodik, de nyáron, az előkelő társaság tagjai előszeretettel tesznek eleget Lord és Lady Outridge menetrendszerinti meghívásainak, melyek évről évre egyre nagyobb megtiszteltetésnek számítanak. A lord és a lady örömmel bocsájtja otthonát nyaranta akár több hétre is a szórakozni vágyó urak és hölgyek rendelkezésére. A vendégek pedig csak jönnek és jönnek, az óriási ház minden szobája gazdára lel ilyenkor, a körülötte elterülő pompás park pedig megtelik sétáló kisasszonyokkal és fiatalurakkal, mindenfelől nevetés és beszélgetés hangjai hallatszanak, az esték zenétől, pohárcsilingeléstől, a szórakozó társaságot ellátó szolgák folyamatos jövés-menésétől hangosak. Pont úgy, mint ma.

Amelia Devereux, Outridge hatodik grófjának egyetlen lánya, a kivilágított bálterem egyik homályosabb, viszonylag csendes sarkában állt, megbújva édesanyja csodaszép virágokat nevelő, meglepően jó rejtekhelynek tűnő cserepes növénye mögött. Itt viszonylagos nyugalomban lehetett, rejtve a kíváncsi szemek elől, miközben ő maga mindent látott, a két Mrs. Devenport jóvoltából pedig – akik a fal mellett sorakozó kényelmes karosszékek közül foglaltak el kettőt – mindent hallott is.

Pillantása az idős hölgyek felé tévedt. Sógornők voltak, és mindketten özvegyek. Mindenki Devenport ikreknek hívta őket a hátuk mögött, pedig vérségi kapcsolat nem volt közöttük. Megboldogult férjeik révén, mindössze házasság útján kerültek rokonságba egymással. Mégis, egy valódi testvérpár tagjai sem hasonlíthattak volna ennél jobban egymásra. Mindketten testesek voltak és pirospozsgásak, mindig egyforma, levendula színű ruhát viseltek, még a hajukat is ugyanolyan frizurába fésültették a komornájukkal. És mindketten imádtak pletykálni.

– Egy valódi misteriosi hercegnő – mondta épp az egyik Mrs. Devenport, Penelope talán, Amelia egyszerűen képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. – Mary mesélt róla.

– A komornádat, kedvesem, nem tekinteném a legmegbízhatóbb forrásnak – válaszolta a másik Mrs. Devenport. – De ebben az esetben talán mégis igaza lehet. Az én Lisbethem ugyanezt mondta.

Amelia nem szerette a pletykát. Úgy gondolta, a szóbeszéd olyan fegyver, amely veszélyesebb a pisztolynál. Könnyedén tönkretehet bárkit, sőt, közvetetten akár ölni is képes. A hölgyek szavaira azonban felfigyelt. Egy hercegnő érkezése Misteriosból, ebből az apró országból a Kárpátok szívéből, még Greenshire színes mindennapjai közepette is kuriózumnak számított.

– Mary azt hallotta, páratlan szépség, ráadásul ragyogóan okos és angyalian kedves is. A fővárosban versengenek a férfiak a kegyeiért – folytatta Penelope Devenport, miközben egyetlen mozdulattal szélesre tárta legyezőjét, és hevesen meglengette a finom holmit. A hajába tűzött tollak bólogatni kezdek a hirtelen támadt szélvihar hatására.

– No, persze – kuncogott a másik Mrs. Devenport, név szerint Prudence –, ilyen impozáns cím és tetemes örökség várományosaként akár rút is lehetne a hölgy, akkor is számtalan férfi legyeskedne körülötte.

– Igazad van, kedvesem, de az ő esetében a szépség, a kellem és az engedelmes természet szerencsés módon keveredik. Ez teszi vonzóbbá az urak számára a többi első bálozó csitrinél. Némelyiküknek még ott a tojáshéj a fenekén, mégis úgy viselkednek, mintha a lábuk előtt heverne az egész világ.

Az asszony szeme elé emelte lornyonját, és egyébként barátságos, de most hirtelen szigorúvá váló tekintetét körbehordozta a bálteremben forgolódó, kivétel nélkül fehérbe öltözött fiatal lányok során.

– Talán csak egy kivétel van közöttük – pillantott ismét sógornőjére. – Amelia igazán tisztelettudó kislány, magasan kitűnik a többiek közül.

– Igazad van, drágám – bólogatott Penelopé –, de ne feledd, hogy Amelia már nem első bálozó. Ez a harmadik szezonja a társaságban, bőven volt ideje arra, hogy csiszolódjon.

– Helyben vagyunk – nyögött fel halkan a lány.

A szülei tizennyolc éves korában vezették be a társaságba, és most, midőn a harmadik szezonja vette kezdetét, még mindig csak huszonegy évet számlált. Ezek a hölgyek mégis úgy beszéltek róla, mint egy matrónáról.

Nem áltatta magát. Abban a világban, ahol a lányok nem ritkán tizenhat-tizenhét évesen férjhez mennek, ő már túlkorosnak számított. Mégis újra és újra arra a felismerésre jutott, hogy még nem akar feleség és anya lenni. Ahhoz túlságosan is élvezte a szabadságot – már amennyi abból a hozzá hasonló fiatal lányoknak jutott. Hajadonként sem tehette azt, ami épp az eszébe jutott, sokszor érezte úgy, hogy legszívesebben hisztérikusan tiltakozna a testét-lelkét gúzsba kötő ostoba szabályok és szokások ellen. Ám engedékeny édesapjának köszönhetően még mindig nagyobb önállóságot élvezett, mint amennyi meggyőződése szerint a legtöbb férjes asszonynak kijutott.

Gyermekkori barátnői közül már többen megházasodtak. Amelia elborzadva gondolt arra a változásra, amit ez az esemény jelentett az életükben. Onnantól kezdve akaratukat és vágyaikat kötelesek voltak alárendelni férjük érdekeinek és szeszélyeinek. Erre ő soha nem lett volna képes.

Legalább az álmaival szabadon kívánt rendelkezni.

Már rég sejtette, hogy más, mint a többi vele egykorú lány. Legtöbbjük azt tekintette élete legfőbb céljának, hogy családja elvárásának megfelelően hozzámenjen egy elfogadható külsejű, gazdag férfihoz, gyermekeket szüljön és boldogan éljen, míg meg nem hal. Közben pedig imádkozott, hogy egyszer megtalálja a szerelmet, amelyről a költők verseltek. Házasságon belül vagy kívül, az már nem számított. Sokan már azzal is megelégedtek volna, ha a férjük udvarias tisztelettel bánik velük.

Ő azonban másról ábrándozott. Író akart lenni.

Egészen kicsi korától kezdve folyton történetek és mesék keringtek a fejében. Ha unatkozott, ha szomorú volt vagy félt valamitől, ha jobb kedvre akart derülni vagy egyszerűen csak nem tudott este elaludni, visszavonult ebbe a kitalált, saját maga által alkotta világba, halálra rémítve és az őrületbe kergetve ezzel a családját.

Egy idő után furcsa késztetés lett úrrá rajta. Úgy érezte, ezeket a történeteket le kell írnia. Mára pedig azt vette a fejébe, hogy egyre nagyobb számú kéziratait valami módon publikálja majd. Talán folytatásokban közölhetné egy hetilap, vagy…

De nem. Egy gróf lánya nem engedheti meg magának, hogy nevét olyan szemérmetlen és botrányos dologgal emlegessék együtt, mint egy regény. Mert Amelia regényeket írt. Szenvedélyes szerelmi történeteket, tele ármánnyal, árulással és küzdelemmel, melyben végül a jó mindig elnyerte jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését – természetesen. Az ő főszereplői, némi kalamajkát és rengeteg kalandot követően, valóságos ismerőseivel ellentétben, valóban boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Amelia soha nem tartotta magát különösebben naiv teremtésnek. Bár a szülei boldogok voltak egymás oldalán – még ha házasságuk nem is szerelemből, hanem sokkal inkább alapos megfontolásból köttetett –, tudta, köreikben ritka az olyan boldog családi élet, mint az övék. A gróf és a grófné között kialakult egy olyan szoros kötelék, melyet leginkább a közös tisztelet alapozott meg, és az együtt töltött évek során kialakult szeretet, valamint a gyermekek érkezése, még erősebbre fűzött. Amelia tudta, apja és anyja boldogok, és ez őt is boldoggá tette. De tisztában volt vele, a szülei esete ugyancsak egyedi. Egy kezén meg tudta volna számolni a társaságban kötött, felhőtlennek mondható házasságokat.

Legutoljára épp legjobb barátnője, Evelyn Milborrow pecsételte meg saját sorsát, mikor igent mondott Lord Lucas Brightmore-nak, Kenway grófjának. Alig pár hónap együttélés kellett csak, hogy Evelyn rájöjjön, Lord Kenway nem olyan, mint amilyennek első pillantásra hitte. Pedig Amelia úgy gondolta, ha valaki, hát csupa élet és öröm barátnője megtalálja a boldogságot a házasságban. Mára azonban Evelyn elkeseredett, állandó búskomorságban szenvedő fiatalasszonnyá vált, akinek hangulata csak még tovább romlott, mikor megtudta, hogy áldott állapotban van.

Amelia összerázkódott, ahogy felsejlett előtte barátnője bánatos kék szeme, szép, szomorú arca, és a Lord Lucas vonásait felhőző kétségbeesés, valahányszor boldogtalan feleségére pillantott. A lány nem tudta pontosan, mi ingatta meg ilyen végérvényesen barátnője férje iránti szerelmét. De azt elhatározta, hogy ő bizony levonja az eset tanulságát. Az okos ember tanul a hibáiból, de az igazán okos mások szerencsétlen lépései nyomán okul. Rá pedig sok rosszat lehet mondani, de azt nem, hogy ostoba lenne.

Nem, ő soha nem fog férjhez menni. Inkább megtalálja a módját, hogyan jelentesse meg a regényeit. Biztosan ki tudna találni valamit. Esetleg használhatna álnevet.

A két Mrs. Devenport még mindig a misteriosi hercegnőről fecsegett, de a lány azt a csekély érdeklődést is elveszítette a téma iránt, amit addig érzett. Úgy döntött, eleget hallott, inkább megkeresi Evelynt, hátha tehet valamit azért, hogy felvidítsa barátnőjét.

Ám elhatározását nem volt egyszerű kivitelezni. Ha előbújik rejtekhelyéről, a két Mrs. Devenport számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy minden egyes szavukat kihallgatta. Pedig egyáltalán nem ezért rejtőzött el a növény mögött. Ő egyszerűen csak az anyja elől bujkált, aki eltökélte, hogy egyszer és mindenkorra kiveri lánya fejéből a romantikus ábrándokat, és az idén végre kiházasítja. Döntését nyomban tett követte. Ami azt illeti, az aznapi összejövetelt is épp ebből a célból rendezte.

Amelia elbújt, hogy elkerülje a felesleges összecsapást az édesanyjával. Erős akaratú volt, de sohasem tiszteletlen. Márpedig ebben az esetben nehezen tudta volna saját elképzeléseit érvényre juttatni, anélkül hogy szembeszegüljön az anyjával. Így jobbnak látta, ha minden rendelkezésére álló eszközzel kerüli a konfrontálódást. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy csapdába esett. Egyik oldalon a cserepes növény és a két Mrs. Devenport, másik oldalon a fal. Mindössze egy picike nyílás maradt a virág alsó ágai alatt, ahol talán kiférhetett. Ehhez viszont szinte hétrét kellett görnyednie, és rák módjára kihátrálnia fedezékéből. A terjedelmes szoknyarésszel büszkélkedő báli ruha ugyan megnehezítette ezt a mutatványt, de Amelia mégis átküzdötte magát az akadályon. Már majdnem kiszabadult, mikor tomporával nekiütközött valami szilárdnak. Rémülten egyenesedett fel és pördült meg a sarkán. A hirtelen mozdulattól kis híján elveszítette az egyensúlyát, csupán az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia abban a valamiben, aminek nekitolatott, és ami gyanús módon hasonlított egy fekete estélyi öltözékbe bújtatott emberi alakhoz.

– Te meg mit csinálsz itt?

Az ismerős hang hallatán Amelián végigszáguldott a megkönnyebbülés.

– Hála az égnek, hogy csak te vagy az, Tony.

– Csak? – vonta fel sötét szemöldökét gúnyosan Lord Anthony Saint-Germain, mire a lány elpirult.

– Nem úgy értettem – hadarta védekezésképp, és szórakozottan kifújt az arcából egy rakoncátlan mézszőke hajtincset. – Csak megijedtem, hogy Harry egyik vőlegényjelöltje az.

Lord Harry Devereux, Outridge grófjának idősebb gyermeke és egyben örököse, Amelia bátyja, legalább olyan komolyan gondolta, hogy húgának férjhez kell végre mennie, mint édesanyjuk, és azon kívül, hogy ezt nyíltan kifejtette minden lehetséges alkalommal, igyekezett is a lányt apró, jól irányzott lökésekkel az oltár felé terelni. Példának okáért, előszeretettel hívta meg minden olyan barátját szülei házába hosszabb-rövidebb látogatás erejéig, akiknek még nem volt feleségük.

Persze, Lord Anthony is a bátyja barátja volt, de egyben Amelia egyik legjobb barátja is. Egészen kicsi lány kora óta ismerte a férfit, aki gyakorlatilag többet tartózkodott Lord Outridge házában, mint saját rezidenciáján, ahol a szolgákon kívül úgysem várta volna senki. Anthony szülei, már nagyon régen meghaltak. Óriási vagyont és Saint-Germain vikomtjának címét hagyták a fiukra. Anthony és Harry már akkor is jó barátok voltak, de onnantól elválaszthatatlanokká váltak. A Devereux család valósággal örökbe fogadta a fiút. A hosszú időre visszavezethető barátság volt az oka annak is, hogy Ameliával illetlen és szokatlan módon tegező viszonyban voltak. A lány képtelen lett volna merev és formális magázódásra.

Felmosolygott a magas, csinos férfira, majd mikor észrevette, hogy még mindig a karját szorongatja, gyorsan elengedte és távolabb lépett.

Anthony kifogástalanul nézett ki, mint mindig. Mintha skatulyából húzták volna elő. Ruháján sehol egy ránc, sehol egy szösz, sötét haja jólfésült, tökéletes. Arisztokrata származásáról árulkodó nemes vonású arca derűs. Ám bőre – az elvárásoknak és a divatnak ellentmondva – napbarnított, akár egy földművesnek. Mutatva, mennyire szeret a szabadban tartózkodni, nem törődve azzal, milyen szégyenletesnek számít, hogy nem előkelően sápadt, mint a társaság tagjai általában. Ez pedig Ameliának eszébe juttatta, hogy Lord Anthony Saint-Germain soha, senki véleményével nem törődött. Az egész emberből rendíthetetlen nyugalom, hűvös elegancia és megingathatatlan önbizalom áradt, amelytől a lány csak még ziláltabbnak, még rendetlenebbnek érezte magát. Ugyanakkor erős, de merőben megmagyarázhatatlan biztonságérzet töltötte el, valahányszor Lord Anthony közelében tartózkodott. Mielőtt azonban még lett volna ideje eltöprengeni ezen az érzésen, a szeme sarkából megpillantott egy úriembert, aki épp feléjük tartott, méghozzá roppant eltökélten.

– Jaj, ne! – nyögött fel Amelia.

– Szóval, Redway még nem adta fel – állapította meg Anthony, midőn követte a lány pillantását.

– Még szép, hogy nem adja fel, mikor Harry minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy bátorítsa. Ami nem túl megerőltető feladat, hisz’ a herceg úgy el van telve magával, hogy az már ízléstelen. Meg van róla győződve, hogy minden lány kész örömest a karjaiba omlik, amint a legcsekélyebb érdeklődést mutatja irányába – húzta el a száját Amelia, majd reménykedve nézett a férfi szemébe. – Tony, megtennéd, hogy táncolsz velem?

Anthony először meglepődött a kérés hallatán, majd halványan elmosolyodott és meghajtotta a fejét.

– Lady Amelia, megtisztelne ezzel a tánccal?

– A legnagyobb örömmel, Lord Anthony – pukedlizett a lány, majd belekarolt a férfiba és valósággal a táncparkettre rángatta.

– Micsoda hév – morogta Anthony az orra alatt, de mosolya időközben vigyorrá szélesedett a lány sietsége láttán.

– Ha észreveszi, hogy veled táncolok, akkor békén hagy – suttogta Amelia cseppet sem diszkréten, majd halkan hozzátette: – Egyelőre, legalábbis. Sajnos, arról álmodni sem merek, hogy felfogja végre, Harry minden ígéretének dacára sem leszek a felesége.

– Az még eszedbe sem jutott, hogy nem csak a bátyád buzdítása miatt akar olyan kétségbeesetten udvarolni neked? – dörmögte Anthony, mire a lány elnevette magát.

– Ugyan már, ne viccelj velem!

A férfi tenyere a derekára simult. Amelia felmosolygott partnerére, mikor a keringő első hangjai felcsendültek.

– Sosem fogod kitalálni, mit hallottam a Devenport ikrektől – váltott témát, hogy elterelje a szót a kényes kérdésről.

– Azért hadd próbáljam meg! A misteriosi hercegnőről beszélgettek, ha nem tévedek. – Anthony felnevetett az apró fintor láttán. Úgy tűnt, Amelia szentül meg volt győződve arról, hogy újdonságot oszt meg vele. A férfiban volt annyi jó érzés, hogy mentegetőzni kezdjen. – Ne haragudj, de nem volt nehéz rájönni, mire gondolsz. Mindenki őfelségéről beszél

Amelia könnyedén megrántotta a vállát.

– Feltételezem, egy ilyen érdekes esemény folyamatosan napirenden van. A hír úgy terjed, mint a futótűz, és amúgy is, mindig én értesülök utoljára az ilyesféle dolgokról. A két Mrs. Devenport szerint, a fővárosban minden férfi körülötte legyeskedik. Azt is mondták, hogy gyönyörű szép és nagyon kedves hölgy. Szeretném megismerni, Tony. Van fogalmad arról, milyen izgalmas és egzotikus lehet az élete? Az országában polgárháború dúl, ő pedig itt kapott menedéket az udvarban. Sajnálom szegényt, de ugyanakkor kicsit irigylem is. Igaz is, te nemrég érkeztél onnan. Láttad talán?

Anthony halványan elmosolyodott a lány kíváncsi kérdése hallatán. Ha nem első kézből tapasztalja, el sem hitte volna, hogy történhet olyan esemény a társaságban, amely számot tarthat Lady Amelia érdeklődésére, aki – a hölgyek többségével ellentétben – soha nem foglalkozott a lépten-nyomon szárnyra kapó híresztelésekkel. A hercegnő érkezése minden jel szerint felkavarta még őt is. Viszont megkapó volt, ahogy lelkesedését igyekezett elrejteni. Nem ment neki túl jól. Az arca kipirult, és ennek nem csak a keringő gyors üteme volt az oka. Zöld szeme izgatottan csillogott, az egész lány, szinte vibrált a türelmetlenségtől, miközben a válaszra várt.

– Igen, láttam. Sőt, beszéltem is vele. Valóban szép, de, hogy kedves-e, arról nehezen tudnék nyilatkozni, mivel alig pár szót váltottunk, mikor bemutattak bennünket egymásnak.

Amelia gyors pillantást vetett a két fejjel magasabb férfi markáns arcára, hogy lássa, nem csak ugratja-e. Tony folyton viccelt. Mivel azonban fekete szeme most csupán nyugodt derűt sugárzott, úgy döntött, nem gúnyolódott, hanem az igazat mondta. Megnyugodva bólintott és ismét átadta magát a tánc örömének.

Tony tökéletes táncos – állapította meg, mint minden egyes alkalommal, mikor a férfi felkérte. Erős és határozott, valósággal repült a parketten az irányítását követve. Ráadásul csodásan érezte magát mellette. Vele nem kellett folyton azon aggódnia, milyen lehetetlen, megbotránkoztató kijelentést tesz, ha nem figyel oda eléggé. A férfit képtelenség volt megdöbbenteni. Csak nevetett Amelia legfurább, legmeghökkentőbb ötletein és megállapításain. Anthony oldalán önmaga lehetett, ez olyan nyugalommal töltötte el, amelyről nem szívesen mondott le. A férfi volt az egyetlen, akinek azt is elárulta, milyen tervei vannak az írással kapcsolatban. Még a bátyjának sem beszélt róla, mert tudta, Harry csak kinevetné, és felesleges ostobaságnak bélyegezné az álmait.

– Szívem szerint megkérnélek, hogy maradj mellettem egész este – szaladt ki a száján a vallomás, mire a másik egy pillanatra megmerevedett. Egyetlen másodperc volt csupán, de Amelia megérezte, és nyomban kuncogni kezdett. – Ne aggódj, nem fogok ilyet tenni. Csak arra gondoltam, hogy két legyet üthetnék egy csapásra. Jól érezném magam, és talán Harry barátai is elbizonytalanodnának egy kicsit, ha látnák, hogy van kísérőm. De nem kell félned, nem akarom elrontani a szórakozásodat. Ráadásul az emberek azonnal kombinálni kezdenének, ha nem tágítanál mellőlem, a mama pedig szörnyen dühös lenne rám, amiért hírbe hozom magam, tovább rontva amúgy is csekély esélyeimet a férjhez menetelre.

– Ki mondta, hogy kevés esélyed van? – kérdezte Anthony rekedten, mire a lány ismét felpillantott. A férfi hangja furcsa volt, nem a megszokott könnyedséggel csengett, ám a szeméből most sem tudott kiolvasni őszinte érdeklődésnél többet.

– Ismersz, Tony – vonta meg kecsesen a vállát. – Elriasztom a férfiakat, nem pedig vonzom. Bennem semmi nincs abból, amivel állítólag a misteriosi hercegnő rendelkezik. Nem vagyok szép, sem engedelmes, de még csak kedves sem. Talán azt szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy megvan a magamhoz való eszem, de ez vajmi kevés egyéb kívánatos jó tulajdonság híján. Ráadásul hiányzik belőlem a házasságra való hajlandóság is.

– Előbb vagy utóbb kénytelen leszel megadni magad a társadalom és a családod elvárásainak – felelte Anthony ismét azon az idegen, csikorgó hangon, de az arca továbbra sem árulta el, mi okozta nála ezt a furcsa hangulatot.

– Lehet. De lehet, hogy nem – felelte Amelia tettetett könnyedséggel. – Harry barátai hamarosan feladják, és olyan jelölt után néznek, aki sokkal készségesebb. A mamáék pedig rájönnek, hogy hiába erőltetik a dolgot.

A hangja határozottabbnak tűnt, mint ahogy érezte magát. Igazság szerint fogalma sem volt, hogyan kerülhetné el továbbra is a fenyegető jövőt: a házasság lehangoló kötöttségét.

A melódia utolsó akkordjai is elhaltak, és a táncosok halk tapssal honorálták a zenészek játékát. Anthony megfogta Amelia kezét, és a karja hajlatára fektette.

Harry termett mellettük, szinte a semmiből.

– Megtudhatnám, miért hagytad faképnél Redwayt? – sziszegte, gondosan ügyelve arra, hogy a körülöttük állók ne hallják meg a számonkérést.

Harry Ameliáénál egy árnyalattal sötétebb zöld szeme haragosan villogott. A haja is valamivel sötétebb volt, mint a húgáé, de ezektől a különbségektől eltekintve, a közöttük lévő hasonlóság egyértelmű volt, és egyből nyilvánvalóvá tette a fennálló rokonságot.

Amelia színpadiasan felsóhajtott, majd az égre emelte a tekintetét, mintha hangtalanul türelemért fohászkodna.

– Nem hagytam faképnél – felelte, makacsul állta fivére kemény pillantását. – Anthony felkért táncolni, és én igent mondtam neki.

– No persze, Anthony – fordult most Harry villámló tekintettel szótlanul ácsorgó barátja felé. – Megkérhetnélek, hogy ne támogasd a húgom ebben a renitens viselkedésben?

Saint-Germain teljes magasságában kihúzta magát, és így nyilvánvalóvá vált, hogy ő a termetesebb kettejük között, pedig Harry is figyelemreméltóan nagyra nőtt. Amelia aprónak és jelentéktelennek érezte magát az árnyékukban.

– Ami azt illeti, a hölgy a következő táncot is nekem ígérte. Valamint az az utánit és minden azt követőt ma este.

A lánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete a szavak hallatán, azután viszont elégedetten mosolygott fel a bátyjára.

– Tony, kérlek, ne add alá a lovat – sóhajtott Harry lemondóan. – Tudom, hogy ebben nem értesz velem egyet, de Ameliának mihamarabb férjhez kell mennie. Ez az ő érdeke is.

– És férjhez is fog menni – hagyta helyben Anthony, mire Amelia csodás elégedettsége egy csapásra szertefoszlott. Szemrehányó pillantást vetett alkalmi lovagjára, aki azonban már folytatta is: – De ma este arra van szüksége, hogy jól érezze magát. És most, ha megbocsájtasz, barátom… A húgodnak biztosan jól esne egy kis frissítő.

Rákacsintott a lányra, és gyengéden a büféasztal felé irányította, olyan nyugodtan, mintha meg sem történt volna a bosszantó közjáték.

– Meg sem érdemlem a figyelmességed – sóhajtott Amelia, de engedelmesen követte Anthonyt. – Te mindig olyan megértő vagy, soha nem veszíted el a türelmed. Harry bezzeg…

– Én nem vagyok a bátyád – vágott közbe a férfi, meglepően hevesen.

– Nem, persze, de olyan vagy nekem, mint egy testvér.

– Aligha – dörmögte Anthony, teljesen összezavarva ezzel Ameliát, ám, mielőtt megkérdezhette volna, mire is gondol pontosan, mozgolódás és halk sustorgás támadt az ajtónál. Az izgalom végighullámzott a termen, de Amelia hiába nyújtogatta a nyakát, képtelen volt megpillantani, mi okozhatta a váratlan felbolydulást.

– Mi történt? – kérdezte végül Anthonyt, aki jóval a többi ember feje fölé magasodott, így gond nélkül láthatott mindent.

– Azt hiszem, a bátyád épp most lett szerelmes… ismét.

A roppant rejtélyes válasz, nem hogy magyarázattal szolgált volna, csak még inkább felkavarta a lányt.

 

Második fejezet

 

 

Lord Saint-Germain fejében abban a pillanatban kezdett körvonalazódni a terv, mikor Amelia meglepő kijelentését meghallotta:

„Legszívesebben megkérnélek, hogy maradj mellettem egész este.”

Határozottan elakadt egy pillanatra a lélegzete.

Isten látja lelkét, mennyire szeretné, hogy Amelia megkérje, maradjon mindig mellette. Egészen azóta, hogy három évvel korábban rádöbbent, a lány gyönyörű fiatal nővé érett, gyakorlatilag a szeme láttára, mégis szinte észrevétlenül. Mindig is szoros és különleges kapcsolatban volt Ameliával. Sohasem egyszerűen csak a barátja húgát látta benne, inkább egy különleges és értékes embert, aki roppant fiatal kora dacára már az első pillanatban lenyűgözte őt intelligenciájával és egyediségével. Harry számtalan alkalommal a tudtára adta, hogy nem érti, egyáltalán miért áll szóba a testvérével, elvégre „csak egy lány”, akinek semmi más nem jár a fejében, mint ostoba ábrándos történetei egyike. Hogy is magyarázhatta volna el, miként lopta be magát Amelia a szívébe. Lenyűgözte jólelkűsége, fantáziája sokszínűsége, és annak ellenére sem lankadó lelkesedése, hogy környezetében senki nem értette „hóbortjait”. Amelia volt az első, aki magától értetődőnek vette Anthony jelenlétét. Kezdettől fogva családtagként kezelte őt.

Három évvel ezelőtt pedig jött a felismerés – mint egy villámcsapás, hirtelen a semmiből –, hogy beleszeretett a lányba. Tudta, soha nem felejti el azt a verőfényes nyári napot. Épp Harryvel beszélgetett a kastély kertjében, Amelia pedig aktuális regényén dolgozott, mikor hirtelen eleredt az eső. Fogalma sem volt, hogy történhetett, hisz’ egyetlen árva felhő sem volt az égen, a nap száz ágra sütött, mégis langyos cseppek kezdtek záporozni a fejükre.

Amelia meglepetten felkiáltott, majd elkezdte összekapkodni a szanaszét heverő, sűrűn teleírt lapokat, nehogy tönkremenjenek. Anthony ösztönösen lódult felé, hogy a segítségére siessen, és nagy igyekezetében homloka a lányéhoz koppant. Amelia felnevetett és ránézett. Zöld szeme csillogott, egy esőcsepp hintázott a szempilláján, a nap fénye szivárványszínűre tört az apró kristályon. Ő pedig azon kapta magát, hogy mindennél jobban szeretné lecsókolni onnan azt a cseppet, hogy utána tovább haladjon a lány arcára, állára, leheletnyit szétnyílt, vörös ajkára.

Anthony annyira megrémült a hirtelen jött érzéstől, hogy miután gyorsan Amelia kezébe nyomta az összegyűjtött lapokat és mormogott valamit bocsánatkérésképp, azonnal faképnél hagyta a csodálkozó lányt. Tudta, ostobán viselkedik, de nem érdekelte. Mint ahogy azt sem, hogy bőrig ázik a záporban. Sok idő telt el, mire úgy ítélte meg, eleget sétált. Visszamehet a kastélyba, mert elmúlt a veszélye annak, hogy amint meglátja, karjába kapja Ameliát és addig csókolja, míg a lány mindent elfelejt kettőjükön kívül.

Haragudott magára, amiért így érzett. Úgy kellett volna tekintenie a lányra, mint saját édes húgára. Sokáig hitte, csakis egy szörnyeteg gyúlhat vágyra ilyen ártatlan teremtés, a legjobb barátja testvére iránt.

De egy idő után a lelkifurdalása enyhült. Amelia és ő végül is nem voltak vérrokonok. Sőt, semmilyen rokonok sem voltak. Semmi elítélendőt nem tett, egyszerűen csak beleszeretett. A szándékai pedig tisztességesek voltak. Ennek ellenére nem tudta megmagyarázni még önmagának sem, miért fél mégis feltárni érzéseit Amelia és a családja előtt.

Ám minden megváltozott, mikor Lady Outridge a fejébe vette, hogy kiházasítja a lányát, Harry pedig olyan lelkesen segédkezett édesanyjának elhatározása véghezvitelében. Anthony abban a pillanatban elhatározta, mikor az első lehetséges kérőt meglátta Amelia körül legyeskedni, hogy színt vall végre. Úgy tervezte, először is Lord Outridge-hez megy. Mégiscsak ő a család feje. Gyakorlatias ember, nem mellesleg imádja a lányát, bizonyára a legjobbat akarja neki. Márpedig Anthonynak szilárd meggyőződése volt, hogy Amelia számára ő a legjobb választás. Most már csak azt kell elérnie, hogy a lány is így gondolja. Tudta, ez sokkal keményebb dió lesz, mint a gróf áldásának elnyerése. De Amelia kijelentése a kezébe adta a megoldást.

„Legszívesebben megkérnélek, hogy maradj mellettem egész este.”

El fogja érni, hogy Amelia igenis megkérje. És attól kezdve soha többé nem tágít mellőle. Csak úgy kell tálalnia a dolgot, hogy a kisasszony belemenjen.

Összecsikordult a foga, mikor meglátta, hogy Redway végre sikerrel járt, és a lány minden önvédelmi mesterkedése ellenére mégiscsak a közelébe férkőzött. Az egész egy óvatlan pillanatban történt, közvetlenül azután, hogy mindketten üdvözölték az újonnan érkezett vendéget, a hercegnőt, és jócskán benne volt Lady Outridge keze is.

Anthony elismeréssel adózott Amelia önuralmáért. A hölgynek egyetlen arcizma sem rándult, ami tekintve, hogy korábban mennyire igyekezett elkerülni ezt a táncot, ugyancsak lenyűgöző volt. Tökéletes neveltetése, veleszületett kedvessége és figyelmessége megakadályozta, hogy visszautasítsa a herceget, akinek karjába az édesanyja lökte. De merev arckifejezése, az, hogy vonásaira szinte ráfagyott a semmitmondó, udvarias mosoly, mutatta, mennyire nehezére esik engedni az unszolásnak.

Redway borzalmas táncos – állapította meg Anthony halvány mosollyal. Már kétszer lépett Amelia lábára, mióta a parkettre vezette. A lány egyre ingerültebbnek és elkeseredettebbnek tűnt. Szeretett volna a segítségére sietni, de nem okozhatott botrányt, anélkül viszont semmit nem tehetett. Illetve, talán mégis.

Akár hagyhatja is, hogy Redway szó szerint kitapossa számára az utat.

Enyhe lelkifurdalás fogta el, miközben magában már azon spekulált, mennyire kapóra jön neki a herceg ügyetlensége. Most már egészen biztos volt benne, hogy a lány nem fogja visszautasítani az ajánlatát. Ez után a tánc után Amelia kapva kap a lehetőségen, mi szerint játsszák el, hogy jegyesek. Persze, csak a lány fogja azt hinni, hogy szerepet játszanak. Anthonynak feltett szándéka volt, hogy végül megtartják majd az esküvőt, ezért nem látta semmi akadályát, hogy Lord Outridge-et beavassa a tervébe. Mérget mert volna venni rá, hogy a gróf üdvözölni fogja elképzelését, és Lady Outridge miatt sem aggódott. Elvégre az volt a célja, hogy kiházasítsa a lányát. Ha pedig Ameliát még egy tánc erejéig Redway társaságában hagyja, akkor vele is minden rendben lesz. Csak ügyesen kell felvetnie az elgondolásait.

Az egyetlen, aki keresztülhúzhatja a számításait, az Harry. Tisztában volt vele, milyen jól ismeri őt a barátja, kész csodának tartotta, hogy nem jött rá már az első pillanatban, mit érez a húga iránt. Tudta, Harry nem örülne a szerelmének és a szándékainak. Megdöbbenne, ha megkérné Ameliát, talán még árulásnak is tekintené, hisz’ szentül meg van róla győződve, hogy Anthony ugyanúgy húgaként tekint a lányra, mint ő maga. Ha tudná, milyen szerelmes a barátja, talán Amelia közelébe sem engedné. Azt pedig végképp nem tűrné, hogy csellel vegye rá a házasságra. Holott, ő épp erre készült. A fejébe vette, hogy mindenáron meghódítja a lányt. Jobban szeretett volna udvarolni neki, ahogy illik, bókokkal, szerelmes szavakkal, virágcsokrokkal elhalmozni, zeneestekre és színházba vinni, ahogy más fiatalemberek tették szívük hölgyével. De tudta, Amelia esetében ez nem válna be. Olyannyira nem, hogyha bevallaná az érzéseit, a lány a legjobb esetben is kinevetné, de lehet, hogy szóba sem állna vele többé. Ez pedig Anthony számára nem szerepelt a lehetséges variációk között. Feleségül veszi Ameliát, ezért bármit megtesz. Ha kell, akkor kompromittálja. Feltéve, ha másképp nem megy. Nem szívesen folyamodna ilyen végletes megoldáshoz, mert szeretné, ha a lány magától jönne rá, hogy ők összetartoznak, de elhatározta, a legvégsőkig elmegy, ha arra van szükség. Boldoggá teszi Ameliát, akár akarja, akár nem. Ezt azonban nem kötheti Harry orrára. Amilyen forrófejű a barátja, hamarosan egy hajnali találkozón találnák magukat, az pedig aligha javítaná az esélyeit választottjánál, ha kárt tenne a bátyjában. Ráadásul képtelen lenne ártani Harrynek.

Pillantása a másik férfira tévedt. Ugyanott állt, ahol az elmúlt negyedórában végig, s szemét le sem vette arról a nőről, akibe minden jel szerint rögtön beleszeretett, amint az feltűnt a terem ajtajában.

Lady Alexandreia, Misterios hercegnője, nem sokkal korábban érkezett, és szemmel láthatóan első látásra elbűvölte a fiatalembert, aki azóta el sem mozdult mellőle, és dühösen méregetett minden egyes férfiút, aki tíz lépésnél közelebb merészkedett imádata tárgyához.

Anthony nem hibáztatta ezért a nyilvánvaló rajongásért. A hercegnő valóban gyönyörű volt. Még annál is szebb, mint ahogy emlékezett rá. Rengeteg fekete haját rafinált kontyba fésülve hordta, színe éles ellentétben állt porcelánsimaságú, áttetszően finom arcbőrével, amelynek elegáns sápadtságát csak még tovább fokozta elefántcsontszínű ruhája. Olyan volt, mint egy jelenés, nem hús-vér ember, hanem valamiféle éteri lény.

Lord Saint-Germain tekintete Amelia felé tévedt, és önkéntelenül is összehasonlította a két nőt. Alexandreia földöntúli tökéletessége egyáltalán nem ért fel Amelia őszinte, megcáfolhatatlan és kétségtelen életszeretetével. A lány tele volt energiával, valósággal vibrált, szűnni nem akaró lendülettel vetette bele magát mindenbe – apró és nagy feladatba egyaránt. Tony talán ezt szerette benne leginkább.

– A szép Devereux testvérek mindenkit meghódítanak maguk körül – hallott meg hirtelen egy bánatos női hangot, közvetlenül a háta mögött. – Amelia a férfiak szívét töri össze, Harry pedig a nőkét.

Mikor sikerült úrrá lennie a váratlan kijelentés okozta első döbbenetén, kíváncsiságának eleget téve, az éleslátó megállapítás szavakba öntője felé fordult. Charlotte Dewhurst lemondó, melegbarna tekintetével találta magát szemközt. A szomorkás pillantás fokozatosan váltott át zavartan szégyenkezőbe, miközben tulajdonosa rájött, hogy hangosan is kimondta azokat a szavakat, melyek a szívét nyomták. A bájos, pirospozsgás arc hirtelen kigyúlt, két skarlátvörös folt jelezte, Charlotte mennyire kellemetlenül érzi magát.

Tony megnyugtatónak szánt mosolyt villantott rá.

– Igen. Mind őfelsége, mind Redway roppant elbűvöltnek tűnik, nemdebár?

Charlotte először meglepetten pislogott rá, majd hálásan elmosolyodott, amiért Anthony úgy tett, mintha nem vette volna észre a vágyódó felhangot a szavaiban.

Nyílt titok volt, hogy Charlotte évek óta gyengéd érzelmeket táplál Harry iránt, amit azonban a férfi csupán elnéző derűvel és némi tehetetlen sajnálattal viszonzott. A társaság köreiben Charlotte vénlánynak számított, mivel már a huszonhatot is betöltötte. Tizenhét éves kora óta rajongott Harryért, aki azonban egyértelművé tette, hogy soha nem lesz kettejük között semmi. Ennek ellenére a lány soha nem törődött bele a figyelemre méltó lelkierővel és méltósággal viselt elutasításba. Édesapja egyre növekvő rémületére és dühére, sorra kosarazta ki a kérőket, akik egy időben szép számmal legyeskedtek körülötte, később azonban már csak néhány mindenre elszánt lovag maradt, aki szerencsét próbált annál a nőnél, akiről mindenki tudta, kiért dobog a szíve.

Anthony soha nem volt képes megérteni sem barátja, sem Charlotte makacsságát. Harry olyan következetesen és mereven zárkózott el a lány társaságától, mintha legalábbis félne tőle, hogy egyszer meginog, és mégis enged az általa jelentette kísértésnek. Charlotte pedig olyan állhatatosan és büszkén hordozta magában viszonzatlan érzéseit, hogy Lord Saint-Germain csakis csodálni tudta ostoba hajlíthatatlanságát, mellyel az aggszüzek savanyú életére kárhoztatta fiatal testét egy elérhetetlen és – Harry megátalkodottságát tekintve – méltánytalan ábrándért. Ugyanakkor – hiába volt a férfi a legjobb barátja – szánta is azt a nőt, aki olyan ostoba volt, hogy beleszeretett Harrybe.

Fura bajtársiasságot érzett Charlotte iránt, miközben azon töprengett, a lány megjegyzését a gyanú kényszerítette-e ki, mely szerint osztoznak a Devereux-k iránt érzett viszonzatlan rajongás keserűségén, vagy mindössze puszta véletlen volt, hogy a boldogtalan vallomást épp Anthony hallotta meg. Nagyon remélte, hogy inkább az utóbbiról van szó. Semmiképp sem szerette volna, ha idő előtt kiderül Amelia iránt érzett szerelme.

A zene hirtelen elhallgatott, ám a herceg, ahelyett hogy visszakísérte volna Ameliát a frissítős asztalhoz, félrevonta őt, és valamit lázasan magyarázni kezdett neki. Úgy tűnt, most, hogy végre a kezei közé kaparintotta, többé el sem engedi.

Tony elkapta Amelia segélykérő pillantását, amit lopva küldött felé, miközben – más választása nem lévén – elfogadta Redway felajánlott karját, és odaadó figyelmet színlelve követte az egyik ablakhoz. Természetesen egy herceget nem kosarazhatott ki csak úgy.

Bár Anthony korábban megígérte Ameliának, hogy a segít neki távol maradni Redway sóvárgó karmaitól, és ígéretét betartandó, legszívesebben feltörölte volna a kegyelmes úrral a bálterem tükörfényes padlóját, most mégis erőt vett magán és hátat fordított a párnak.

– Megtisztelne a következő tánccal? – nézett egyenesen Charlotte melegbarna szemébe. Az őszinte zavar, amelyet ott látott, kis híján mosolygásra késztette.

Figyelte, mint váltja fel az értetlenséget a kisasszony arcán először a döbbenet, majd a rémület.

– Ön táncolni akar velem? – habogta a lány, mire Anthony tovább nem tudta megállni, jókedvű mosolyt villantott rá.

– Csak, ha nincs ellene kifogása.

Pillanatnyi habozás után Charlotte elmosolyodott, és felé nyújtotta fehér kesztyűbe bújtatott kecses kezét.

– Nem tudom, milyen játékot űz velem, Lord Saint-Germain, de isten a tanúm rá, nem bánom, ha belerángat. Amennyiben az lesz az eredménye, hogy elnyeri Amelia kezét és szívét, örömmel veszek részt benne, és azt kívánom, bár Harry esetében is működne valamiféle praktika.

Anthonynak az arcára fagyott a mosoly Charlotte szavai hallatán. Tehát a kisasszony mégiscsak átlátott rajta. Ez egy kicsit aggasztotta, de hamarosan úgy határozott, megbízik a jóindulatában. Lazán megrántotta a vállát.

– Harry a legkedvesebb barátom. Sőt. Inkább olyan nekem, mint a testvérem. De azt kell mondjam, egy istenverte bolond, amiért nem látja meg az igazi értéket.

– Kérem, Lord Saint-Germain! – emelte fel a kezét a lány, amivel belefojtotta Anthonyba a szót. – Épp úgy tisztában vagyok közös ismerősünk ízlésével, mint ön. És a saját korlátaimnak is tökéletesen tudatában vagyok.

– De akkor hogy lehet…

Charlotte ismét félbeszakította a férfit:

– „Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz majd szikratűz a szembe, hogyha győz, s ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.”

– Shakespeare – mosolyodott el Anthony a lány szavai hallatán. – Meglehetősen találó idézet.

– Ahogy mondja, uram. Az érzéseimen sajnos mit sem változtat, hogy nekem a viszonzatlanság fájdalma jutott. – Egy pillanatra megremegett a szája széle, és a férfi már-már attól tartott, talán könnyekre is fakad, ám megkönnyebbülésére nem így történt; képtelen lett volna mit kezdeni egy síró nővel.

A lány a táncparkett felé fordult. A keringő első hangjai épp abban a pillanatban csendültek fel, a tükörfényes padló hamarosan elveszett a pergő-forgó táncosok lába alatt.

– Szabad? – nyújtotta a karját Anthony, majd átkarolta a most már készséges Charlotte-ot. Szeme sarkából még látta Amelia meglepett, és talán egy egészen picit bosszús pillantását.

A férfi gratulált magának a fondorlatosságáért, és alig tudta megállni, hogy elkezdje elégedetten összedörzsölni a két tenyerét. Sikerült felkeltenie a lány figyelmét.

Aki azonban az egész közjátékból nyilvánvalóan semmit sem látott, az Harry volt. Anthony csüggedten állapította meg, hogy barátját nem csak a legkevésbé sem érdekelte a Charlotte és közte kialakult bajtársiasság, de úgy tűnt, Alexandreián kívül az égvilágon senkit és semmit nem látott maga körül. Misterios titokzatos, szépséges hercegnője szemmel láthatóan teljesen elbűvölte Lord Devereux-t.

 

Harmadik fejezet

 

 

Amelia szülei vidéki házának szalonjában üldögélt, már meg sem próbált úgy tenni, mintha az ölében fekvő verseskötetet olvasná. Gondolatai minduntalan az egy héttel korábbi bál eseményeihez kanyarodtak vissza, pontosabban egy személyhez, akinek azon emlékezetes este tanúsított magatartása sehogy sem akart kimenni a fejéből.

Mióta az eszét tudta, mindig számíthatott Anthonyra. Jelenléte a Devereux család életében mindennapos, természetes és magától értetődő volt. Akárcsak a lojalitása. Igazából meg sem lepődött, mikor felajánlotta, hogy segít neki távol tartani Redwayt. Annál jobban megdöbbent, amiért végül mégsem állta a szavát. Az pedig, hogy ehelyett Charlotte Dewhurst társaságában látta viszont, végképp fejbe kólintotta.

Harryvel ellentétben, aki folyton csapta a szelet valakinek – bárkinek, kivéve Charlotte-ot, akiről pedig egész Greenshire tudta, milyen gyengéd érzelmeket táplál az ő azokra érdemtelen bátyja iránt –, Tony soha nem mutatott érdeklődést egyetlen közös nőismerősük iránt sem. Harry persze időnként tapintatlanul és meggondolatlanul elkotyogta, hogy barátját sem hagyják hidegen a közelebbi kapcsolatra is hajlandó hölgyek bájai. Amelia többször hallotta meg véletlenül, mikor a testvére és barátai hódításaikat ecsetelték egymás között. Természetesen Harry ki sem nyitotta volna a száját, ha tudja, hogy a húga is fültanúja pikáns történeteinek. Mivel azonban erre még álmában sem gondolt volna, arcpirító részletességgel ecsetelte ezeket a kalandokat, a döbbent Amelia legnagyobb zavarára, amely zavar azonban nem akadályozta meg a kisasszonyt az újra és újra ismétlődő, természetesen minden egyes alkalommal akaratlan és óhatatlan hallgatózásban.

Ilyen alkalmakkor Harry néha célzott arra, hogy Lord Saint-Germain ugyancsak nagy népszerűségnek örvend a hölgyek körében. Ám a lány soha nem látta, hogy Anthony komolyan udvarolt volna.

Harry folyton szédített valakit, ám érzelmei rendre álhatatlannak és szeszélyesnek bizonyultak, alkalmanként a legmélyebb kétségbeesésbe taszítva rajongása folyton változó, jobb sorsra érdemes célpontjait, és azok családját egyaránt. Édesanyjuknak folytonos fejfájást okozott fia kicsapongó természete. Lord Devereux bámulatos gyorsasággal esett szerelembe bárhol és bármikor, majd ugyanazzal a lendülettel már ki is ábrándult, és talált – elmondása szerint – újabb eszményi teremtést.

Vele ellentétben Anthony inkább a megközelíthetetlenségéről volt híres. Pedig a társaságban szép számmal jelen lévő lányos anyák mit nem adtak volna egy ilyen jellemes és feddhetetlen hírű udvarló figyelméért. Harrytől bezzeg úgy óvták szemük fényét, mint a tűztől. Féltek, hogy Lord Devereux összetöri a lányuk pici szívét. Szó mi szó, erre meg volt minden esély.

Rossz hírét tekintve – amiről ugye csakis ő maga tehetett – Amelia különösen dühítőnek találta bátyja az irányú igyekezetét, hogy kiházasítsa egyetlen lánytestvérét. Anthony támogatását viszont nagyon is helyénvalónak és magától értetődőnek tekintette, és most szégyenkezve, egyszersmind bosszúsan gondolt arra, mennyire bántja Lord Saint-Germain viselkedése. Szinte már árulóként tekintett rá. Holott Tony nem tett semmi rosszat.

A lányt a komornyik tapintatos torokköszörülése zökkentette ki ellentmondásos gondolatai közül.

– Tessék, Atkinson!

– Lady Alexandreia van itt – jelentette be a magas, sovány férfi megfejthetetlen arckifejezéssel. – Lord Devereux-t kereste, de mikor megmondtam neki, hogy jelenleg nincs itthon, a hölgy sírva fakadt.

Atkinson olyan elborzadással mondta ki az utolsó szavakat, mintha őfelsége valami szörnyen megbotránkoztató dolgot művelt volna azzal, hogy szabad folyást engedett a könnyeinek. Amelia talán még jót is mulatott volna a komornyik zavarán, ha nem lepi meg a tény, mi szerint Misterios csodaszép hercegnője épp az ő ajtajuk előtt sírta el magát. Nyugtalanságát csak tovább fokozta, hogy bátyja neve is szóba került ezen megdöbbentő esemény kapcsán.

Amelia jól ismerte a testvérét. Tisztában volt vele, milyen könnyelmű természete van Harrynek, mennyire imádja a nőket, milyen szenvedélyesen tud szeretni. Ám minden meggondolatlansága és felelőtlensége ellenére, Harry valami csoda folytán mindeddig nem követett el semmi jóvátehetetlent. Bár a társaság az ő botrányaitól volt hangos, számtalan összetört szívet, meghiúsult házasságszerző terveit sirató lányos anyát, valamint dühös apát és fivért tudhatott maga mögött, mégsem maradtak utána törvénytelen gyerekek, sem megrontott szűzlányok. Úgy tűnt, vagy óriási szerencse kíséri meggondolatlannak tűnő tetteit, vagy mégis csak tudja, mit csinál, és messzire elkerüli a bajt.

Illetve, csak elkerülte. Eddig. Mert valami olyasmit művelni Misterios nagyhatalmú – ebből eredően az otthonától ilyen távol is roppant befolyásos – trónörökösével, ami miatt őfelsége sírva kopogtat az ajtajukon, nem épp okos dolog.

– Kísérje be, Atkinson – ugrott fel Amelia, és idegesen körbenézett édesanyja ízlésesen berendezett kisszalonjában. Mint rendszerint, most is mindent rendben talált. A személyzet tudta a dolgát, a szobalányok rátermettek voltak és lelkiismeretesek. Édesapja nagylelkű és igazságos munkaadó volt, gondos földesúr, aki szívén viselte mind bérlői, mind alkalmazottai jólétét. Tisztességes megélhetést biztosított nekik, ám cserébe alapos, becsületes munkát várt. Az emberei tisztelték, és túlságosan is szerettek nála dolgozni ahhoz, hogy akár egyszer is mulasztást kövessenek el.

A kifinomult ízléssel berendezett szalon természetesen most is ragyogott. A fényes rózsafa íróasztalon vidáman csillant meg az óriási ablakokon beszűrődő napsugár. A rózsaszín és sárga számos árnyalatában pompázó kárpitok otthonossá, a székek és a párnákkal borított kanapé hívogatóvá tették a helyiséget. A kényelem és kellemes pihenés ígéretével kecsegtettek.

Nyílt az ajtó, és ez elvonta Amelia figyelmét a kritikus szemlélődésről. Az ajtónyílásban először Atkinson jelent meg, majd az idős férfi mögül – mielőtt még az szóhoz juthatott volna –, őfelsége, Lady Alexandreia, Misterios hercegnője bukkant fel.

– Jaj, annyira örülök, hogy itthon találom – kezdett beszélni szaporán a nő. Amelia csodálkozva, ugyanakkor egyre növekvő kétségbeeséssel figyelte, hogy a hölgy szája széle vészesen remegni kezd, amúgy is vörös szeméből pedig kicsordul egy újabb könnycsepp. – Már attól féltem, senki nem lesz, aki segíthet.

– Nem értem – felelte a lány, és egyelőre tehetetlenül figyelte a roppant feldúlt Lady Alexandriát. – Atkinson azt mondta, a bátyámat kereste.

– Eredetileg valóban Lord Devereux-hoz jöttem, mert csak őt ismerem annyira, hogy a diszkréciójában bízva a segítségét kérjem. De ön a húga. Bizonyára ugyanolyan nemes jellem, mint Lord Harry. Abban reménykedem, ön is tud nekem segíteni, és közben a hallgatását is kérhetem. Könyörgöm! Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék.

A fiatal nő ismét sírva fakadt. Szavai teljesen összezavarták Ameliát. Mi az, hogy csak Harryben bízik? És miért van szüksége segítségre? Az pedig, hogy ismeretlenül is rá akarja bízni a titkát, csak mert Harry húga… A hölgy vagy roppant naiv, vagy szörnyen kétségbeesett.

– Kérem, foglaljon helyet – szedte össze magát végül. – Azonnal csengetek teáért.

Miközben kiadta az utasítást a másodperceken belül megjelenő Atkinsonnak, majd visszafordult a halkan szipogó hölgy felé, végig azon gondolkozott, mi is állhat Alexandreia zaklatottságának hátterében, és mi köze lehet az egésznek Harryhez.

– Szolgálatára állhatok még valamiben fenségednek? – kérdezte aztán, mikor már kezdett túl hosszúra nyúlni a csend.

A teát felszolgálták, Atkinson ismét eltűnt a csukott ajtó mögött, a hercegnő azonban még mindig csak a szemét törölgette. A dermedt némaságot mindössze a szipogása törte meg.

– Kérem, szólítson Alexandreiának, mint minden barátom – nézett fel végül. Kék szemében egy pillanatra halvány mosoly villant, ami csakhamar ki is hunyt. – Szeretném, ha a barátom lenne, Lady Amelia. Oly kevés maradt belőlük mostanára. Mióta a bátyám meghalt és én lettem a trónörökös, rengeteg látszólagos jóakaró és hamis hízelgő jelent meg körülöttem. Valódi bizalmasom azonban nincs. A bátyja az első ember, aki valóban érdek nélkül közelített hozzám, és szeretném hinni, hogy önben is megbízhatok. Tudom, ostobaságnak tűnik a titkaimat egy olyan ember előtt kiteregetni, akit nem ismerek, de nincs választásom. Nagy szükségem van arra, hogy valakivel megosszam a gondokat, melyek a vállam nyomják.

– De én egyáltalán nem értem, mit vár tőlem – dadogta Amelia, és közben azon gondolkodott, mikor is közeledhetett utoljára Harry érdek nélkül egy szép nőhöz.

Látta, hogyan nézett a bátyja a hollófekete hajú, törékeny szépségű hercegnőre. Talán nem a vagyonára vagy a befolyására áhítozott, mint a legtöbb ember, de nagyon is akart tőle valamit, ez nyilvánvaló volt.

– Egyelőre csakis a figyelmét kérem – felelte Alexandreia. Mikor Amelia bólintott, folytatta: – A szüleim és a bátyám két évvel ezelőtt haltak meg.

– Nagyon sajnálom – kezdte Amelia, mire Alexandreia apró kezének egyetlen határozott, parancsoláshoz szokott mozdulatával beléfojtotta a szót. – Az a nap, mikor szeretteim áldozatául estek egy szörnyetegnek, aki saját érdekeit másokéi elé helyezte, életem legszörnyűbb, legszomorúbb napja volt. De engem úgy neveltek, hogy tudtam, családom tagjai akár az életüket is feláldoznák a népért, mely uralkodójává választott bennünket. Én pedig hűtlen lennék az áldozatukhoz, az emlékükhöz, ha a haláluk miatt keseregnék. Nekem most mindent meg kell tennem azért, hogy visszaülhessek Misterios trónjára. A gazember, aki elüldözött és az ország kormányzójának kiáltotta ki magát, úgy akarja a nép jóindulatát megnyerni, hogy feleségül vesz. De én inkább meghalok, mint hogy az övé legyek. Viszont egyedül képtelen vagyok szembeszállni vele. Egyetlen ember segíthet nekem, a vőlegényem.

Amelia döbbenten meredt a hercegnőre, annak szavai hallatán.

– Pardon, nem tudom, jól hallottam-e. Azt mondta, a vőlegénye?

– Igen. Nicolait és engem még gyermekkorunkban jegyeztek el egymással. Apja és az én apám nagyon jó barátok, ezen kívül pedig távoli unokatestvérek voltak. Édesanyja a születésekor halt meg, édesapja pedig néhány évvel később, egy balesetben. Akkor Nicolai a rokonaihoz került, akik vele együtt elhagyták az országot. Apám próbálta megkeresni őket, de csak azt sikerült kiderítenie, hogy egy ideig valamelyik európai uralkodócsalád vendégszeretetét és védelmét élvezték. Azután eltűntek szem elől. Miután Misterios a gazember Stevo kezére került, elhatároztam, hogy magam próbálom megtalálni. A kontinenst már átkutattam, de egyelőre nem jártam sikerrel. Az utolsó reményem ebben az országban van. Nicolainak itt kell lennie. Sehol máshol nem lehet. Muszáj ráakadnom, vissza kell jönnie velem Misteriosba. Ha egyedül megyek vissza, a kormányzó elfogat, és erővel feleségül vesz. Az emberek szerették apámat, és engem is támogatnak, de félnek Stevo hatalmától. Soha nem szállnának nyíltan szembe vele, még az én érdekemben sem. De ha olyan férfi oldalán térnék vissza, aki maga is az uralkodó családból származik, és akivel apáink akarata szerint házasodtunk össze, akkor a királyt és a királynőt látnák bennünk. Stevonak nem lenne más választása, mint átadni az ország irányítását.

Amelia feje zsongott az elhangzottaktól. El sem tudta képzelni, milyen nehéz lehet Alexandreia helyzete. Nem csak árván, támogatás és barátok nélkül maradt ilyen fiatalon, hanem olyan felelősség is nyomta a vállát, amely alatt bárki összeroppant volna. Végig kellett néznie szerettei halálát, tehetetlenül kellett tűrnie a politikai játszmákat. Ő mégis azt tervezte, visszatér egy olyan országba, ahol csakis nehézségek várnak rá.

Becsülte a lányt a bátorságáért, de fogalma sem volt, hogyan segíthetne neki.

– Az önök királya biztosított arról, hogy menedéket nyújt számomra, ám én vissza akarok menni Misteriosba. Arra is ígéretet kaptam, hogy segít nekem megtalálni Nicolait. Ezért irányított az ön bátyjához.

– A bátyámhoz? – A lány megint elveszítette a fonalat.

– Őfelsége szerint Lord Harry a legrátermettebb ember. Az egyedüli, aki megtalálhatja a vőlegényemet. Az önök királyán kívül, csakis neki mertem elmondani jövetelem valódi okát, és most ön is a bizalmasom lett – mosolyodott el halványan Lady Alexandreia. – Bízom benne, hogy megőrzi a titkom. Lord Devereux pedig biztosított arról, hogy minden tudásával a segítségemre lesz.

– Harry? Azt hiszem, ön mégsem a megfelelő személyhez fordult – felelte Amelia, és azt sem tudta, elnevesse magát vagy inkább sírjon.

A családja ugyancsak nagy pácba került, Harry pedig tovább rontott a helyzeten, mikor nem tisztázta a hercegnővel a félreértést. Fogalma sem volt, mi késztethette a királyt arra, hogy a bátyjához küldje Alexandreiát, de arra volt egy tippje, ő miért nem vallotta be, hogy híján van az elvárt képességeknek.

Látta, miként bámulta Harry a hercegnőt. Szoknyabolond természete most is felülkerekedett a józan eszén. De ezúttal óriási kalamajkába sodorta magát azzal, hogy nem tudott gátat szabni a vágyainak. A lehető legalkalmatlanabb nőt szemelte ki. Ráadásul, ki is használta Alexandreia jóhiszeműségét.

Valahogy tisztáznom kell ezt a félreértést – gondolta Amelia elkeseredetten. – Harrynek komoly problémával kell szembenéznie, ha nem sikerül.

Az agya lázasan járt. Arra gondolt, talán szólhatna az apjának. Outridge grófjaként jelentős befolyással rendelkezik. Egészen biztosan tudna valamit tenni annak érekében, hogy kihúzza fiát a slamasztikából. Azután elvetette az ötletet. Nem akarta sem apjukat, sem anyjukat megrémiszteni Harry legújabb fiaskójával.

Anthony! Ő biztosan tudna segíteni – jutott eszébe a megoldás. – Az egyetlen, aki segíthet, az csakis Lord Saint-Germain. Ő tudni fogja, mi a teendő.

Kicsit megkönnyebbült. Biztos volt benne, most már minden rendben lesz. Amint Tony kezébe veszi a dolgokat, minden helyre fog jönni.

Miután megnyugodott valamelyest, tudatosult benne, hogy Alexandreia még mindig beszél.

– Őfelsége biztosított, hogy keresve sem találnék a testvérénél megfelelőbb segítőt. A szolgálatokkal, melyeket a bátyja a hazájuknak tett bizonyította, hogy rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek alkalmassá teszik a feladat végrehajtására. – Alexandreia letette a teáscsészét, majd hirtelen előrehajolt és megfogta Amelia kezét. – Annyira örülök, hogy önöket a barátaim közé sorolhatom. A bátyja és ön visszaadták a jövőbe vetett hitem. Köszönöm.

Ameliában az értetlenséget lassan felváltotta egy erős balsejtelem. Egyszer hallotta, hogy az apja és Harry veszekedtek. Valamiféle veszélyes munkáról volt szó, mivel azonban egy szót sem értett a vitából, nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Lord Outridge és a fia között gyakori volt a nézeteltérés.

Most azonban új értelmet nyertek az akkor hallott szavak, az éledő gyanú pedig heves rosszullét formájában hatalmasodott el rajta. Feje kóválygott, a szoba forgott körülötte. Egyetlen szót sem értett. Egyáltalán nem tudta, milyen szolgálatokról beszél Alexandreia, csak abban volt biztos, hogy sürgősen friss levegőre van szüksége.

Felállt, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz indult. Hallotta, amint a hercegnő aggodalmasan a nevén szólítja, de képtelen volt válaszolni. Úgy érezte, megfullad, a frissítő, megnyugtató mély levegő utáni vágy mindennél erősebb volt benne.

Csak halványan érzékelte, hogy a szalon ajtaja kinyílt, és valaki belépett rajta. Fejében Alexandreia szavai visszhangoztak: „A szolgálatokkal, melyeket a hazájuknak tett…” Miféle szolgálatokat tett Harry a hazának?

Erős karok ölelték át a derekát, szilárdan tartották. Hálásan dőlt a kemény mellkasnak.

– Mi történt? – ismerte fel Lord Saint-Germain mély hangját.

– Nem tudom – felelte Alexandreia nyilvánvalóan ismét a sírás határán. – Mi csak beszélgettünk. Egész eddig tökéletesen jól érezte magát. Talán el fog ájulni?

Istenem add, hogy ne kezdje ismét az egereket itatni – fohászkodott magában Amelia. Hangosan azonban csak ennyit mondott:

– Jól vagyok. Még soha életemben nem ájultam el, ezután sem áll szándékomban. A mama szerint erős vagyok, mint egy bányaló.

Az utolsó mondatot olyan halkan tette hozzá, hogy csak Tony hallhatta. Ha egy kicsit is jobban érzi magát, Ameliának eszében sem lett volna elárulni, mit szokott mondani az édesanyja. Így azonban meggondolatlanul kicsúszott a száján Lady Outridge nem épp szalonképes véleménye. De Lord Anthonytól távol állt, hogy megbotránkozzon. Sőt, diszkrét, mélyhangú nevetése arról biztosította a lányt, hogy nagyon is tetszik neki az önkéntelen vallomás.

– Mi folyik itt? – csattant hirtelen Amelia édesanyjának hangja. – Na de, Anthony! Miért ölelgeted a lányom?

Amelia halkan felnyögött, miközben megpróbálta minél hamarabb összeszedni magát. Határozottan jobban volt, a megrázkódtatás okozta gyengeség máris múlni látszott.

Úgy viselkedem, mint valami hisztérika – korholta magát, miközben megpróbált kibontakozni Tony karjai közül, egyelőre vajmi kevés sikerrel. – Talán az egész csak egy óriási félreértés. Harry egyszerűen nem lehet az az ember, akire Lady Alexandreiának szüksége van. Hamarosan tisztázódik minden. Nem lesz itt semmi probléma.

Ebben a pillanatban újabb hang hallatszott az ajtó felől:

– Kedveseim! Micsoda öröm, hogy itt Greenshire-ben üdvözölhetjük Misterios hercegnőjét. Ugye nem haragszik, Lady Outridge, hogy bejelentés nélkül érkeztünk, de Prudence és én arra gondoltunk, segítségére lehetünk őfelsége szórakoztatásában.

A szóáradatot megszakító döbbent csend jelezte Amelia számára, melyik volt az a pillanat, mikor Mrs. Devenport meglátta őt, Anthony karjaiban.

– Azt hiszem, Penelope, szórakozásban itt nincs hiány – kuncogott a másik Mrs. Devenport. – Ahogy elnézem, Lord Saint-Germain és Amelia bőven biztosítanak látnivalót őfelsége számára.

Amelia arca lángba borult. Hasztalan próbálta lerázni magáról Tony kezét. Anélkül hogy dulakodni kezdett volna vele, képtelen volt szabadulni.

Mi a csuda ütött ebbe az emberbe? – dühöngött magában. – Hát nem látja, mekkora bajban vagyunk?

Egy idő után végleg felhagyott a szabadulási kísérlettel, úgyis hiábavalónak bizonyult. Valami oknál fogva Anthony továbbra is szorosan tartotta, miközben a két Mrs. Devenport suttogva tárgyalta ki a látottakat. Halk kacarászásukat Lady Alexandreia csuklásokkal tarkított zokogása egészítette ki.

Amelia óvatosan az anyjára pillantott. Lady Outridge továbbra is a szoba közepén állt, sápadtan, de egyenes háttal. A lány azt kívánta, bár mondana végre valamit.

A kívánsága hamarosan teljesült, ám nem azt a mondatot hallotta, amelyet várt.

– Hölgyeim, megkínálhatom önöket friss teasüteménnyel?

Tévedtem – állapította meg magában Amelia. – Bizony, lesz itt még probléma. Méghozzá nem is akármekkora.