2016. április 9., szombat

Emeline és Sebastian története folytatódik - Holtig tanult boldogság 2. rész




Még egy ilyen ostoba, kiállhatatlan nőszemélyt - dühöngött magában Sebastian.
Jókora utat megtett a faluban történt affér óta, de a haragja mit sem csökkent. Továbbra is azon mérgelődött, mekkora riadalmat okozott neki a nő, mikor a semmiből egyszer csak ott termett a kocsija előtt. Egy szörnyű percig azt hitte, képtelen lesz megállni. S mikor csodával határos módon mégis csak sikerült, az a liba fogta magát, és majdnem elájult. Szinte már látta is maga előtt, hogy elterül az utat borító sárban, fejét beleverve az egyik olyan óriási kőbe, mely - mintegy a szélét jelezve - ott díszelgett a földút mellett. És még ő volt háborodva, mikor a segítségére sietett. Olyan kétségbeesetten próbálta ellökni magától, mintha nem is támogatni akarta volna, hanem mondjuk megbecsteleníteni. Volt képe azzal nekitámadni, hogy az ő lelkén szárad a baleset. Holott ő volt az, aki figyelmetlenül lépett az útra, veszélyeztetve ezzel egyaránt magát és Sebastiant, sőt, még a ló épségét is.
– Derék állat vagy – mondta fennhangon a férfi, egyenesen a meggyötört jószágnak címezve szavait, mire az úgy hegyezte a fülét, mintha értené a dicséretet. Sebastian elhatározta, megkéri Lord Outridge lovászát, hogy dupla adag zabbal jutalmazza a kanca ügyességét.
A távolban feltűntek az udvarház impozáns tornyai. Mit sem akart kevésbé, mint megmagyarázni házigazdájának, miért olyan ideges és mogorva. És persze azt sem szerette volna, ha a kislánya megsejti nyugtalanságát. Csak feleslegesen aggódna miatta, és Aghata már így is többet nyugtalankodott, mint egy ilyen idős gyermeknek szabad lenne.
A szíve összeszorult, ahogy kicsi lánya sápadt, vékonyka, folyton szomorú arca felsejlett előtte. Édesanyja halála óta Aghata egyetlen egyszer sem mosolygott. Folyton komoly és bánatos volt, mintha a világ minden terhe az ő keskeny, törékeny, vállát nyomná. A sors kegyetlenül elbánt Sebastian családjával, de míg a felnőtt férfi lassan túljutott a megpróbáltatásokon, addig úgy tűnt, hogy az apró gyermek lelkében végérvényesen eltört valami, mikor édesanyja és újszülött kistestvére egyetlen nap alatt lett áldozata egy olyan betegségnek, melyen maga is keresztülesett, azzal a különbséggel, hogy ő csodával határos módon meggyógyult.
Agatha mindig is koraérett, magába forduló gyerek volt – ebben nagyon hasonlított édesanyjára –, de a tragédia után borongós hangulata állandósulni látszott. Sebastian mindent megpróbált, hogy vigaszt nyújtson neki, türelmes volt és megértő. De úgy gondolta, elég idő telt már el azzal, hogy elvesztett szeretteiket gyászolják, és bár biztosan érezte, hogy a fájdalom az ő szívét is örökké emészteni fogja, úgy gondolta, végre elérkezett a pillanat, mikor elfogadván a megmásíthatatlant, mindketten tovább léphetnek. Minden apai ösztöne azt súgta neki, hogy teljességgel természetellenes Aghata folytonos, szűnni nem akaró bánata, amihez veleszületett félénksége is társult. A kislánynak nem voltak barátai, és az édesapján, valamint a dadáján kívül felnőttekkel sem volt közvetlen kapcsolata. Naphosszat ült a szobájában, melyet még az étkezések alkalmával is csak külön felszólításra hagyott el, egy régi meséskötetet lapozgatott, melyből az édesanyja esténként felolvasott neki. A rojtosra olvasott könyv volt az egyetlen tárgy, amihez ragaszkodott, ami valamennyire érdekelte.
Végső elkeseredésében Sebastian úgy döntött, talán a környezetváltozás lesz a megoldás a problémájukra. Ha elviszi arról a helyről, ahol annyi szomorúság érte, talán Aghata is képes lesz végre újra mosolyogni.
Elhatározását tett követte. Írt egy régi iskolai cimborájának, Lord Outridge fiának, Harrynek, akivel, bár Sebastian maga nem volt nemesi születésű, hosszú ideje ápoltak jó viszonyt. Sebastian szülei jómódúak voltak, megengedhették maguknak, hogy fiukat a legjobb iskolákban taníttathassák. A tekintélyelvűség és képmutatás világában persze Sebastiannek közönséges származása miatt nem volt könnyű dolga, de apja pénze sok ajtót megnyitott előtte, és még a rátarti, elkényeztetett úri fiúk is kénytelenek voltak egy idő után elfogadni, hogy olyan osztálytársat kaptak, akinek, velük ellentétben, nem jár a Lord megszólítás.
Harry azonban más volt. Ő kezdettől fogva lényegtelennek tartotta Sebastian születésének körülményeit. Barátjával, Lord Anthony Saint-Germainnel karöltve számtalanszor álltak ki a nagyobb fiúk gúnyolódásának kitett Sebastian mellett, védelmére kelve az olykor tettlegességig fajuló vitákban is.
A három férfivá érő bajtárs jó kapcsolata az után sem szakadt meg, hogy Harry és Anthony egy ideig a kontinensen utazgattak az iskola befejezése után. Így Sebastian bátran bízhatott abban, hogy barátja nem fogja megtagadni kérését, mikor azzal fordult hozzá, hogy szülei vidéki birtokán lássa őket kis ideig vendégül. Nem csalódott, hamarosan megkapta a meghívást, melytől nem kevesebbet, mint sorsuk jobbra fordulását remélte. Meglepetésére azonban az invitálás nem Harrytől érkezett, aki ismét elutazott a csatornán túlra, hanem a szüleitől.
A vidéki környezetben, Lord és Lady Outridge vendégszeretetét és gondoskodását élvezve, valóban jobban érezték magukat. Aghata arca mintha teltebbé vált volna a hetek alatt, míg Greenshire-ben tartózkodtak, és némi szín is került rá. Sebastian megkönnyebbülten vette észre, hogy néha már mosolyog is. Még mindig nem volt a régi, felhőtlen önmaga, de édesapja örömére sokkal boldogabbnak tűnt, mint korábban. Sebastiant persze továbbra is aggasztotta, meggyógyul-e a kislány lelke valaha, de már nyugodtabban, bizakodva tekintett a kettejükre váró jövő elé.
Ennek ellenére félve hagyta magára a kislányt, de üzleti ügyei sajnos időről-időre a fővárosba szólították, mint aznap is. Ilyenkor mindig nagyon sietett vissza Greenshire-be, hogy csak addig legyen távol, amíg nagyon muszáj. A mai nap azonban, több váratlan esemény is lehetetlenné tette a törekvéseit. Tovább időzött a városban, mint tervezte, ezért is hajtott keresztül olyan nyaktörő tempóban a falun, és gázolta kis híján halálra azt a figyelmetlen, felvágott nyelvű nőszemélyt.
Ha csak eszébe jutott az affér, máris újra elöntötte a harag, ám ezúttal nem sokáig füstölöghetett magában, mert a távolban egy lovast vett észre, és ez azonnal felkeltette az érdeklődését. Tudta, hogy házigazdái a fiukról várnak hírt, remélte, hogy a gyorsan távolodó alak a futár, aki végre levelet hozott Harrytől.
Lord Outridge az udvarház lépcsőjén állt, mikor Sebastian begördült az épületet körülvevő kerítés kovácsoltvas kapuján. A kaputól tölgyfákkal szegélyezett rövid út vezetett a bejáratig. Miközben Sebastian megtette a csekély távolságot, vendéglátója arckifejezését tanulmányozta, s megpróbálta felmérni, rossz vagy jó híreket kapott-e. A gróf vonásai azonban semmit nem árultak el. A kocsizörgésre felpillantott, közben szórakozottan összehajtotta a kezében tartott papírt. Mikor felismerte az érkezőt, széles mosollyal és immár osztatlan figyelemmel fordult felé.
– Csak hogy megjöttél, drága fiam! Valaki már nagyon várt.
Sebastian gyomra összerándult. Tudta, hogy a lord Aghatáról beszél, akit mindig felzaklatott, ha az édesapjának el kellett utaznia, még ha csak rövid időre is.
Magában ismét elátkozta a fiatal nőt, késlekedése okát. Lelki szemei előtt megjelent a lánya sápadt, szomorú arca. Legszívesebben rohant volna, hogy megnyugtassa őt, de még gondoskodnia kellett a lováról.
– Egy pillanat, és ott is leszek – hadarta, miközben leugrott a bakról, hogy az istállóhoz vezesse a szegény párát, ahol majd kifoghatják a könnyű kocsi elől. – Remélem, nem okozott gondot Aghata aggodalma, de tudja, uram, mióta az édesanyja meghalt, nagyon fél, hogy engem is elveszít.
– Nyugodj meg, fiam, a lányod remekül van – emelte fel csillapítóan a kezét Lord Outridge Sebastian idegessége láttán. – Csak izgatott, mert szeretne neked megmutatni valamit. Amelia és Anthony itt jártak a nap folyamán, és hoztak neki ajándékba egy új képeskönyvet. Azóta percenkét megkérdezi, mikor érsz már haza? Nagyon türelmetlen.
Sebastian megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Most, hogy már tudta, Agathával minden rendben, gondolatai visszakanyarodtak az idegenhez, akit útban az udvarház felé látott, és a papírlaphoz, amit házigazdája a beszélgetés közben a zsebébe csúsztatott.
– Remélem, milord, nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, kapott-e hírt Harryről?
Azonnal megbánta kíváncsiságát, mikor látta, hogy a gróf arca fájdalmasan megrándul, de amilyen gyorsan Lord Outridge elkomorult, olyan gyorsan el is mosolyodott ismét.
– Igen, most járt itt egy futár – erősítette meg Sebastian gyanúját. – A fiam azt tervezi, hogy hazajön a jövő hónapban. De az édesanyjának még nem akarok szólni róla, csak ha már biztos lesz a dolog. Ugye nem bánod, ha neked is meg kell őrizned a titkot?
– Természetes nem – biztosította gyorsan támogatásáról Sebastian, bár a kérés okát nem értette. Egy ideje már formálódó balsejtelem szorította össze a torkát, amit kétszer is meg kellett köszörülnie, hogy végre rá tudjon kérdezni aggodalma okára. Mióta Greenshire-be jött, sejtette, hogy a barátja körül valami nincs rendben. – De, ugye, Harry jól van?
Lord Outridge nem válaszolt azonnal, és ez tovább fokozta Sebastian félelmét.
– Azt hiszem, a testének semmi baja – sóhajtott végül a lord. – De a szíve folyamatos harcban áll háborgó szellemével.
– Ezt meg hogy érti? – Sebastian képtelen volt megállni, hogy újabb kérdést tegyen fel a talányos kijelentés hallatán.
– Mennyit tudsz a fiam kontinensen töltött éveiről? – érdeklődött a lord válasz helyett, még inkább összezavarva ezzel a fiatalembert.
– A kontinensen töltött éveiről? – ismételte Sebastian tétován. – Ő és Anthony utazgattak, miután befejezték az iskolát. A mázlisták.
Minden irigység nélkül gondolt vissza arra az időszakra, ami számára már kemény munkával telt, miközben barátai tovább élvezhették az unatkozó arisztokratafiúk kedvelt elfoglaltságát, a semmittevést. Világot láttak, új ismerősöket szereztek, olyan élményekben volt részük, amelyeket Sebastian mindig is szeretett volna átélni, de számára más út rendeltetett, mikor apja váratlan halála után, szinte még gyerekként, egyik napról a másikra kellett átvennie a családi vállalkozást.
– Utazgattak – ismételte a szót meggyőződés nélkül Lord Outridge, mire Sebastianen elhatalmasodott az érzés, hogy olyasmi történt a barátaival az útjuk alatt, amiről ő nem tud.
– Valami baj van, milord? – kérdezte halkan, mire a gróf úgy nézett fel merengéséből, mintha most venné csak észre, hogy nem egyedül van.
– Ne is törődj velem! – mosolyodott el szélesen. – Természetesen Harryvel minden rendben. Mindössze arról van szó, hogy az utóbbi hetekben többször írta azt, hogy hazajön, aztán, Lady Outridge legnagyobb sajnálatára, mindig közbejött valami előre láthatatlan dolog, ami miatt megváltoztak a tervei. Nem akarom, hogy a feleségem ismét csalódjon, ezért kérem a diszkrécióadat. Annál nagyobb lesz az édesanyja öröme és meglepetése, ha a tékozló fiú végre hazatér.
Olyan őszinte volt a nevetése, hogy Sebastian kezdett kételkedni abban, helyes volt-e a megérzése. A halvány sejtelem, hogy Harryvel súlyos dolog történt, mióta nem találkoztak, abban a pillanatban teljesen őrültségnek tűnt. Mindazonáltal már sajnálta, hogy nem találkozott Anthonyval. Biztos volt benne, ha valaki, akkor ő tudna válaszolni Harryvel kapcsolatos kérdéseire.
Amúgy is várta már, hogy szót válthasson másik rég látott barátjával. A komoly, felelősségteljes Anthony mindig közel állt hozzá, talán még közelebb, mint a fiatal korukban ugyancsak könnyelmű, meggondolatlan Harry. Örömmel hallotta, hogy Tony megházasodott nem rég, Harry húgát, Ameliát vette el, és már első gyermekük is útban volt. Sebastian nem ismerte túl jól Ameliát, talán ha kétszer találkozott vele Greenshire-ben tett látogatásai során, de tudta, hogy Harry rajongva szereti, ő pedig alig várta, hogy elmondhassa barátjának, mennyire örül a boldogságának.
– Gyere, odakísérlek a lányodhoz – csapott a vállára Lord Outridge. – A hátsó kertben van, és biztos vagyok benne, hogy az új szerzeményét nézegeti.
– De a…
– Hagyd csak azt a lovat! – vágott közbe a lord. – William majd elintézi.
A ház sarkánál éppen abban a pillanatban bukkant fel a lovász, mintha egy ideje már az épület takarásában állt volna arra várva, hogy szükség legyen rá.
Sebastian elgondolkodva követte a házon keresztül vendéglátóját, majd egy pillanatra megállt a kertbe vezető ajtónál, hogy alaposan szemügyre vegye az elé táruló képet.
Bár a levegő még hűvös volt, a ház úrnője szemmel láthatóan úgy döntött, a szabadban fogyasztja el teáját. Lady Outridge takaróba burkolózva ült kényelmes párnákkal kibélelt székében, és mosolyogva hallgatta az előtte álló lányka mondanivalóját.
Sebastian szíve fájdalmasan megdobbant a vékonyka alak láttán. Aghata soványságát a vastag kabát sem tudta elrejteni. A férfi nem először gondolt arra, hogy a gyermek olyan törékeny és védtelen, mint egy kismadár. De, bár a kislány ugyanolyan filigránnak és sérülékenynek tűnt, mint máskor, édesapja ezúttal mégis valamiféle változást vélt felfedezni rajta. Aghata arcát pirosra színezte a csípős tavaszi szél, tovább tompítva ezzel megmaradt sápadtságát. Ám nem ez a ritkán látott szín volt a legszokatlanabb rajta, hanem az, ahogy a kislány magyarázott az őt hallgató ladynek.
Mióta Greenshire-ben tartózkodtak, Sebastian megkönnyebbülten fedezett fel némi jó irányú változást Aghata viselkedésében. Már nem volt olyan magába forduló, mint otthon, ám a háziakat továbbra is egyfajta félénk tartózkodással szemlélte. Egészen mostanáig. Ahogy ott állt, és nyilvánvaló lelkesedéssel mesélt valamit a figyelmesen hallgató grófnénak, édesapja egy pillanatra újra megláthatta a régi Aghatát, azt, aki az őt ért tragédia előtt volt: a félénk kislány, aki visszahúzódó természete ellenére csillapíthatatlan kíváncsisággal, nyitottan fordult a világban látható csodák felé. És Sebastian most először kezdte hinni, hogy ketten is elboldogulnak majd az életben, még úgy is, hogy már nem lesz vele a szeretett nő, Aghata anyja, aki kislánya egyedüli értőjeként Sebastiannek is segített olvasni ennek a csodaszép, különleges gyermeknek a fejében.
A férfi figyelmét nem kerülte el, milyen óvón szorítja magához lánya újonnan kapott kincsét, a gróf által is említett képeskönyvet. Meglepetését nehezen lehetett volna szavakba önteni, mikor meglátta, hogy a rongyosra lapozott, édesanyjától kapott meséskötet elárvultan hever az egyik széken, mintegy elfeledve.
– Minden rendben lesz, fiam – érezte meg Lord Outridge atyai érintését a karján. A gróf szavai, mintha csak a lelkébe látott volna, igazolták gondolatait. – De ideje lenne, hogy a lányod végre hozzáillő társaságban legyen.
Sebastian csodálkozva pillantott az idős férfira.
– Ezt meg hogy érti, uram?
– Nem gondoltál még arra, hogy Aghata iskolába menjen?
– Iskolába? Mármint internátusba? – kérdezte szörnyülködve Sebastian. Még a gondolatától is kirázta a hideg, hogy egy sivár, szigorú szabályrendszerrel rendelkező intézménybe küldje a lányát, ahol az illemet, a fegyelmet és a formaságokat mindennél többre becsülik. Nem. Soha nem fogja megengedni, hogy Aghata egy ilyen helyre kerüljön. El sem tudta képzelni, honnan szedett a gróf ekkora képtelenséget.
– Ki beszél itt internátusról? – legyintett Lord Outridge. – Aligha lenne kedvező hatással egy olyan hely ennek az édes kislánynak a lelkivilágára. De, ugye abban egyetértünk, hogy egy fiatal hölgy taníttatása legalább olyan fontos, mint egy ifjú úré?
– Természetesen – nyögte ki Sebastian, most már végképp nem értve, hová akar kilyukadni a gróf. – Terveztem, hogy amint hazamegyünk, keresek számára egy megfelelő nevelőnőt.
– Nem egészen erre gondoltam – csóválta meg ősz fejét a gróf. – Meggyőződésem, hogy a kislánynak társaságra lenne szüksége. Mármint, vele egykorú gyerekek társaságára. Komolyan úgy hiszem, hogy áldásos lenne számára, ha itt tartózkodásotok idejére beíratnád a helyi iskolába.
Sebastian már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ám Lord Outridge beléfojtotta a szót.
– Nem kell attól tartanod, hogy a lányod falusi bugrisok közé kerülne.
– Ettől egyáltalán nem félek – tiltakozott Sebastian, akinek meg sem fordult a fejében, hogy egy szem gyermekét távol kellene tartania a béresek és más falubeliek csemetéitől. Lord Outridge azonban ismét a szavába vágott.
– Bár Greenshire nem büszkélkedhet olyan nívós intézménnyel, mint amilyeneket a fővárosban találnál, az itteni iskolának van egy óriási előnye: csupa jó lelkű, romlatlan gyerek jár oda. És Aghatának pont erre lenne most szüksége. Normális gyerekké kell válnia, aki a mezőn játszik a többiekkel, vagy mezítláb szaladgál a folyóparton.  Ez lenne a legmegfelelőbb gyógyír a bánatára. És ezt csak a vele egykorúak között tehetné meg.
Sebastian elgondolkodva nézte a még mindig izgatottan csivitelő kislányt, és igazat kellett adnia a grófnak.
– Miss Norrisnál pedig nehezen találnánk alkalmasabb tanítónőt a számára – folytatta a lord. – Ő maga is nemes ember lánya, bár a sorsa ugyancsak kedvezőtlenre fordult az édesapja halála után. Rendkívül művelt, és elkötelezett a tanítás iránt. Nem utolsó sorban pedig szemmel láthatóan szereti a gyerekeket, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, ez a szeretet kölcsönös. Gondold meg, fiam!
Sebastiannek nem volt szüksége hosszas gondolkodásra. Lord Outridge szavai szíven ütötték, mert az idősebb férfinak mindenben igaza volt. Aghatának normális gyermekké kellett válnia, mert már az anyja halála előtt sem volt az.
Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a lányát koszosan. Sosem piszkolta össze sem a ruháját, sem kezét, de még csak a szája sem volt soha édességtől maszatos. Nem játszott a szabadban, mindig a szobájában ült, és folyton valami könyvet bújt. Magányos gyermek volt már régebben is, és ez csak fokozódott az utóbbi időben. Mint egy miniatűr felnőtt.
– Remek, úgy látom döntöttél – kuncogott Lord Outridge nem először lepve meg azzal a fiatalembert, hogy belelát a fejébe. – Holnap elkísérlek benneteket a faluba, és beszülünk Miss Norrisszal. Meglásd, fiam, ez lesz a legjobb dolog, ami Aghatával történhet.
Sebastian egyetértően bólintott, miközben még mindig a kislányát figyelte. Igen, döntötte el. Az lesz a lehető legjobb, ha Aghata végre azzal foglalkozik majd, mint a vele egykorú többi gyerek: játszik, tanul és szörnyű tragédiák helyett a jövőben a maga apró-cseprő gondjaival foglalkozik inkább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése