2016. április 17., vasárnap

Holtig tanult boldogság - 3. fejezet

Emeline maga is meglepődött, milyen frissen ébredt reggel. Ennek talán ahhoz volt köze, hogy nem magányosságán töprengve, éber semmittevéssel töltötte az éjszakát, hanem, miután alaposan kimérgelődte magát, amiért az ismeretlen férfi olyan durván elbánt vele, csakhamar legyőzte a fáradtság. Hosszú idő óta most először aludt mélyen, gyötrő álmok nélkül. Így hát kipihenten kezdte a napot. Miután felfrissítette magát egy kis hideg vízzel, a szokásos szigorú kontyba fésülte hosszú, vörösesbarna haját, aztán meggondolta magát, és pár tincset kihúzott a szorosan tartó hajtűk alól, hogy szabadon göndörödjenek az arca körül, ellensúlyozva ezzel frizurája komolyságát. Sötétkék szeme még önmaga számára is szokatlanul vidáman csillogott, mikor megszemlélte az összképet. Az édesanyja mindig azt mondta neki, hogy nagyon szép lány, de hát minden anya ezt mondja a lányának. Ő, személy szerint, nem tartotta magát sem szépnek, sem különösebben csúnyának, de azt el kellett ismernie, hogy ez a hajviselet jól áll neki. Halkan dúdolt, miközben előkészítette az osztálytermet az aznapi munkához, és mosolyogva, örömmel fogadta az egymás után érkező gyerekeket. Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor a csendes munkát egyszer csak váratlan kopogás szakította félbe. Emeline csodálkozva pillantott fel a könyvből, amit addig olvasgatott, míg a gyerekek feladatukba mélyedve tevékenykedtek. Izgatott suttogás jelezte, hogy ők ugyanolyan kíváncsiak a jövevényre, mint tanárnőjük.
– Szabad! – szólt ki a lány, mire az ajtónyílásban Lord Outridge derűs arca jelent meg.
– Bocsásson meg, hogy megzavarjuk a tanítást, Miss Norris. Egy új tanítványt hoztam önnek – jelentette be a gróf maga előtt tolva egy bájos, szőke hajú kislányt, aki félénken, ám érdeklődve nézett körbe a barátságos osztályteremben.
Emeline őszinte mosollyal fogadta a kis jövevényt. Mikor azonban felismerte a gróf háta mögött felbukkanó férfit, a mosoly ráfagyott az arcára. Lord Outridge nyomában az előző napi idegen jelent meg. Ő is azonnal felismerte a nőt, a barátságos kifejezés azonnal leolvadt az arcáról, hogy helyette dühös grimaszba merevedjenek a vonásai. Emeline haragja is ismét felhorgadt, de nem engedett, nem engedhetett neki szabad folyást. Az osztályteremben a gyerekek árgus szemmel figyelték minden mozdulatát, minden rezdülését. Így inkább kimérten biccentett az újonnan érkezőnek, majd tüntetően hátat fordított neki, és minden figyelmét Lord Outridge mondandójának szentelte. Látszólag legalábbis, mert közben mindvégig tudatában volt a magas idegen jelenlétének, ami sikeresen hiúsította meg, hogy a gróf szavaiból bármit is felfogjon.
– Valami baj van, kedvesem? – ráncolta össze a homlokát Lord Outridge. A joviális mosoly eltűnt az arcáról Emeline zavarát látva.
– Bocsásson meg, milord, csak ért tegnap egy kisebbfajta baleset, és még nem sikerült túltennem magam rajta – felelte Emeline, de azonnal meg is bánta, hogy elmondta az igazat, mikor a sötét hajú férfi a lány magyarázatára válaszul megvetően felhorkant.
– Mi történt? Megsérült? – kérdezte az idős ember gyorsan végigmérve a lányt tetőtől talpig, jóindulatú pillantása megtelt aggodalommal.
– Csak a büszkeségem és az igazságérzetem – felelte Emeline, mire egy dühös szisszenés volt a reakció a háta mögött állótól.
– Mondandód van, Sebastian? – villant a lord tekintete az idegenre csodálkozva.
– Nincs, gróf úr.
A mély, elutasítóan hűvös hang hallatán Emeline-t kirázta a hideg. Még mindig dühös volt a férfira, amiért olyan megbocsáthatatlanul viselkedett vele előző nap. Ám esze ágában sem volt a részletekbe beavatni Lord Outridge-et, úgyhogy figyelmét inkább erővel a mellettük álldogáló szőke kislányra fordította.
A sápadt, vékony arcocska feszült koncentrációval fordult a felnőttek felé, miközben tulajdonosa a különös beszélgetést követte nyomon. Búzavirágkék szemében felváltva tükröződött érdeklődés és aggodalom.
– És te, ki vagy? – mosolygott rá a gyermekre bátorítóan.
– Ő Aghata, a lányom – lépett elő a háta mögül a férfi, akit a gróf Sebastiannek szólított. Védelmezően állt a kislány mellé, mintha arra számítana, hogy Emeline bántani akarja.
– Hány éves vagy, Aghata? – próbálta figyelmen kívül hagyni a nő a másik oda nem illő védelmező viselkedését, továbbra is a vékonyka alakra koncentrálva.
– Kilenc – válaszolt az apa ismét csak a lánya helyett.
– És tudsz beszélni, Aghata? – Bár a kérdés a gyermeknek szólt, Emeline immár Sebastianre nézett, nyílt kihívással.
Az évek alatt, melyet tanítással töltött, találkozott nehéz természetű szülővel. Nem gyakran ugyan, de néha előfordult, hogy a béresek nem akarták iskolába engedni a tavaszi és őszi munkálatok ideje alatt a gyerekeket, mert így egy pár dolgos kézzel kevesebb állt rendelkezésükre. De idáig még mindig sikerült szót értenie mindenkivel. Még az agresszív Mr. Waltersszel is, pedig ő kimondottan nehéz eset volt. Nem hagyta hát, hogy most Sebastian megfélemlítse, még ha olyan fenyegetően tornyosult is fölé, ádáz tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le róla.
– Öt éves korom óta tudok írni és olvasni, és egy kicsit beszélek franciául – szólalt meg halkan a kislány, elterelve ezzel Emeline figyelmét az apjáról. – Jonah bácsi pedig megtanította nekem az összes lepkefajta nevét, ami csak létezik a világon.
– Jonah bácsi? – kérdezett vissza meglepetten a nő.
– A mama bátyja – magyarázta halvány, félszeg mosollyal a gyermek. – Entomlo… Entlomo… Entomológus.
Emeline elnéző mosollyal figyelte, mint küszködik a kislány az idegen szóval, majd elismerően bólintott, mikor végül sikeresen megbirkózott vele.
– Ez csodás. Akkor épp rád van szükségem. Arra gondoltam, ha már ilyen szép idő van, a szabadban folytathatnánk a tanulást, amihez jól jönne a tudásod. Persze, csak ha édesapád megengedi – kapott észbe, és nézett kérdőn, leheletnyi kihívással a szemében a férfira. Bízott benne, hogy Sebastian képes lesz túllépni azon, milyen szerencsétlenül indult az ismeretségük. Gyerekes dolog lett volna Aghatát belekeverni kettejük ostoba vitájába.
Ám, Sebastian nem viszonozta a pillantását, igazából úgy tűnt, mintha meg is feledkezett volna a mellette álló nőről. Szemét egy pillanatra sem vette le a lányáról. Megfejthetetlen arckifejezéssel, mereven nézte a kislányt.
– Szabad, papa? – törte meg Aghata a hosszúra nyúlt csendet, óriási kék szemeit az édesapjára függesztve.
Sebastian, mintha álomból ébredt volna, szaporán pislogott párat, mielőtt széles mosollyal válaszolt Aghata félénk érdeklődésére.
Emeline lélegzete elakadt a mosoly láttán. Idáig még csak Sebastian haragjához és megvetéséhez volt „szerencséje”. A mosolyát látni egészen újfajta élmény volt – lélegzetelállító. Azon kapta magát, vágyik rá, hogy ez a mosoly neki, csakis neki szóljon.
A férfi arca bámulatos változáson ment át, miközben a kislányt figyelte. Megismert szigorúsága semmivé vált, sötét szeme boldogságtól csillogott, ahogy bólintott feleletképp.
– Hát persze, drágám – erősítette meg szavakkal is beleegyezését. Hangja melegséggel telt meg. – Most itt hagylak Miss Norrisszal, és délután visszajövök érted. Jó lesz?
– Emeline – szólt közbe a nő automatikusan, miközben Aghata örömteli reakcióját figyelte apja jóváhagyására. Valahogy az volt az érzése, hogy a kislány arcán ritkán látott vendég volt az ehhez hasonló felhőtlen vidámság, és ez elszomorította őt.
– Hogy mondta? – kérdezett vissza Sebastian tétován.
– A gyerekek úgy szólítanak, Miss Emeline – magyarázta a lány zavartan. Hirtelen már sem fontosnak, sem illendőnek nem tartotta, hogy kijavította a férfit a neve miatt. – Aghata is szólíthat így.
Elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha nem figyel tovább két látogatójára, és inkább visszatér a munkájához. Biccentett búcsúzásképp, és elfordult a férfiaktól, remélve, hogy így hamarosan tovább is állnak. Instrukciókat adott a gyerekeknek, akik vidáman beszélgetve teljesítették utasításait. Az új jövevény érkezése, és a szabadban töltött órák ígérete felbolydították őket, átmenetileg fejetetejére állítva ezzel az osztályterem rendjét. Ám Emeline-nak nem esett nehezére visszanyerni az irányítást úgy sem, hogy Sebastian pillantását még jó ideig magán érezte.
Aghata valóban értékes segítőnek bizonyult. Tudása a különböző lepkefajták azonosításában biztosnak és széleskörűnek tűnt, miközben a szemük elé kerülő pillangókat figyelték. Emeline nem tudott másképp tekinteni a kislányra, csakis csodálattal. Az ámulat annyira elfoglalta, hogy észre sem vette, Lord Outridge és társa mikor távoztak, de mikor Sebastian legközelebb eszébe jutott, és odanézett, ahol legutoljára látta, a férfi már nem volt ott.
A nap szinte észrevétlenül telt el. Az időjárás kegyeibe fogadta őket, minden gyerek élvezte a tanulást és Emeline is jól érezte magát, talán még inkább, mint máskor.
Késő délutánra járt, mikor újra elfogta a nyugtalanság, amit újsütetű ismerősének köszönhetett, s nem is tévedett; mikor felnézett, Sebastian fekete szemének fürkésző pillantásával találta magát szemközt.
Csak egyetlen rövid pillanatig tartott, s a férfi figyelme máris tovább röppent a lányára, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát.
– Korán jöttem? – kérdezte Sebastian, mikor Emeline, otthagyva kis tanítványait, mellé lépett.
– Nem hinném. Azonnal befejezzük az órát. Igazság szerint már rég véget kellett volna vetnem neki, de a gyerekek olyan jól szórakoztak… – A lány bocsánatkérően megrántotta vállát, ahelyett hogy befejezte volna a mondatot. Tett egy lépést a gyerekek felé. – Rögtön szólok Aghatának.
– Még ne, kérem – tartotta vissza Sebastian gyors válasza. – Rég láttam a lányom ilyen gondtalannak. Szeretném élvezni pár percig, ha szabad.
Emeline-t meglepte a válasz, de nem tiltakozott. Visszalépett a férfi mellé, és ő is a gyerekeket kezdte szemlélni, de csak rövid ideig tudta visszafojtani kíváncsiságát.
– Megkérdezhetem, Mister… – kezdett bele kérdése megfogalmazásába, de hirtelen rá kellett döbbennie, hogy nem tudja Sebastian vezetéknevét.
– Midnight. Sebastian Midnight – kapott észbe a férfi. – Lord Outridge minden bizonnyal illendően bemutatott volna bennünket egymásnak, ha…
– …nem kezdünk azonnal vitatkozni – fejezte be helyette a mondatot Emeline, mire Sebastian elmosolyodott.
A lány lenyűgözve bámulta a gödröcskéket arcán, melyek a jókedv jeleként azonnal megjelentek eddig szigorú vonallá szorított, ám abban a pillanatban megenyhült szája két sarkában. Most először a férfi sötét szeme is vidáman csillogott, és ez lenyűgöző hatással volt a lányra.
Tizenhat éves kora óta nem volt rá befolyással egy-egy vonzó, férfias arc – akkor halt meg az édesapja és kellett neki felnőnie egyik napról a másikra. Azóta életét csakis a tanítás és az anyja iránti kötelességei töltötte ki. Tizenévesen ő is képes volt elalélni egy-egy csábító, ördögi mosolytól, ezért biztos volt benne, hogy a hiba nem benne van. Mármint nem valami fura rendellenesség, hogy felnőtt nőként hasonlót még soha nem érzett. Eddig legalábbis. Mert most, ahogy Sebastian felszabadult reakcióját figyelte, úgy érezte, visszarepült az időben, és a munkáján kívül semmi mással nem foglalkozó magabiztos vénkisasszonyból ismét hebegő fiatal lánnyá változott. Mindezt egy olyan férfi miatt, akit mindössze egyetlen napja ismert, méghozzá úgy, hogy első találkozásuk olyan szerencsétlenül alakult.
A lehetőség annyira megrémítette, hogy egy csapásra kijózanodott.
– Mr. Midnight! – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe. – Tudom, hogy tapintatlan vagyok, de megkérdezhetem, mi okozta Aghata szomorúságát, amire az imént utalt?
Sebastian arcáról lehervadt a mosoly, s a lány azonnal megbánta indiszkrécióját. Csak az vigasztalta, hogy nem pusztán kíváncsiságát akarta kielégíteni, hanem a gyermek érdekében tette fel a kérdést. Amennyire csak lehetett, igyekezett megismerni minden egyes tanítványát, és önálló kis emberként tekintett rájuk, figyelembe véve a képességeiket, a családi hátterüket, a habitusukat, és minden mást, amitől ők azok lettek, akik. Minden gyerek más és más volt. Nem lett volna jó tanár, ha ezt nem így gondolja. Így hát fontosnak tartotta, hogy minél többet megtudjon a gondjaira bízott kislányról.
Egy darabig azt hitte, Sebastian nem fog válaszolni, és a fájdalmat figyelve, mely a férfi vonásait eltorzította, minden jó szándéka ellenére úgy érezte, hogy hibát követett el.
– A feleségem és a kisebbik gyermekünk meghalt két évvel ezelőtt – felelte végül Sebastian.
Emeline pontosan ilyen bejelentésre számított, mégis fejbe vágták a nyers szavak. Érezte, hogy a vér kifut az arcából.
Ő is elveszítette a szüleit, tudta, milyen azoknak az embereknek a soha szűnni nem akaró hiánya, akiket a világon a legjobban szeretett. Végül is, a gyermekek sorsa, hogy eltemessék a szüleiket. De Aghata túl korán veszítette el azt az embert, aki minden bizonnyal fiatal élete középpontjának számított. És a testvére… Emeline el sem tudta képzelni, mit érezhet Sebastian. A fájdalmat, amit a felesége és a gyermeke halála miatt érezhetett, ő még csak megbecsülni sem volt képes.
– Őszinte részvétem – nyögte ki végül. – Nagyon sajnálom, hogy szóba hoztam, nem lett volna szabad. Csak azt gondoltam…
– Semmi baj – szakította félbe Sebastian. – Tudnia kell mindent a lányomról, hogy segíthessen neki. Aghata nem olyan, mint a többi gyerek. Néha nehéz őt… megérteni. Még nekem, az édesapjának is.
Emeline úgy érezte, a férfi most először vallja be, mit érez, és biztos volt benne, hogy egyáltalán nem volt könnyű számára kimondani ezeket a szavakat. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy valamiképp csökkentse a másik lelkét nyomasztó súlyt. Gondolkodás nélkül fektette tenyerét Sebastian karjára.
– Szörnyű, ami magukkal történt. De Aghata rendben lesz. Esküszöm! Nézze!
A gyerekek csoportjára pillantott, és a szeme sarkából látta, hogy Sebastian is arra néz. A kis sereglet közepén Aghata állt, és valamit magyarázott. Előrenyújtott tenyerén egy szép fehér pillangó pihent finom, rebegő szárnyakkal. Az iskolások figyelmesen, szemmel láthatóan lélegzetvisszafojtva figyelték új társuk rögtönzött előadását, vigyázva arra, nehogy megzavarják a bizalmat szavazott törékeny rovar pihenőjét.
– Remélem, igaza van – felelte Sebastian alig hallhatóan. – Egyelőre nem merek reménykedni. Minden esetre, Aghata a mai napig nem volt hajlandó szóbahozni az édesanyját. Azt hiszem, jó jel, hogy végre megtette.
– Neki is csak arra van szükség a gyógyuláshoz, amire bármelyik másik kisgyereknek – mosolygott megnyugtatóan Emeline. – Figyelemre és szeretetre. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőt megkapja öntől. De itt nálunk is kaphat egy másfajta figyelmet, és igen, szeretet is, ami tovább fogja gyorsítani a javulást.
Sebastian nem felelt, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Emeline arcáról, szénfekete szemének megfejthetetlen pillantása fogva tartotta a lányt.
Emeline úgy érezte, elmerül ebben a feneketlen, zavarba ejtően intenzív szempárban, és a világ megszűnik körülötte, vagy inkább összezsugorodik egyetlen pontra, Sebastian Midnight személyére.
Hatalmas csattanás törte meg a kettejük között kibontakozó varázslatot. Emeline ijedten összerezzent, és automatikusan a közelben álló gyerekekre pillantott, attól félve, velük történt valami baj. Gondolatban máris összeszidta magát, amiért szem elől vesztette őket. Megbocsájthatatlan hibát vétett. Ám a rémisztő hang nem felőlük érkezett.
A gyerekek mind az iskola udvarát körbevevő kerítés kovácsoltvas kapuja felé néztek, némelyikük arcán csak döbbenet, másokén nyílt rémület tükröződött. Mikor meglátta Tommy Walters makacsul összeszorított száját, és a tekintetéből sugárzó félelemmel vegyes dacot, mindent megértett. Egy pillantás a kapu felé igazolta a gyanúját.
A csattanás minden jel szerint onnan eredt, hogy a nehéz vaskapu a kerítésnek vágódott. A nyílásban pedig ott állt Mr. Walters, Tommy részeges, erőszakos apja, aki szemmel láthatóan alaposan felöntött a garatra, mielőtt az iskolához ment.
Emeline elkínzottan felnyögött. Azt hitte, Lord Outridge-nek sikerült egyszer s mindenkorra pontot tenni a probléma végére. Ezek szerint tévedett.
Nem egyszer vitatkozott már Tommy apjával, de a férfi olyankor mindig józan volt, és bár rémisztően agresszív tudott lenni abban az esetben is, részegen sokkal félelmetesebbnek tűnt.
Mély lélegzetet vett, és erővel lenyugtatta összevissza kalapáló szívét. Tudta, hogy a gyerekek, és főleg Tommy kedvéért muszáj lesz valahogy megoldania a problémát.
– Azonnal jövök – vetette oda Sebastiannek, és ijedségét meghazudtoló határozottsággal indult az ittas férfi felé. – Mr. Walters! Micsoda meglepetés.
– A fiamért jöttem – felelte a férfi akadozó nyelvvel, ahelyett hogy viszonozta volna az üdvözlést. – Már órák óta otthon kellene lennie.
– Igen, tudom. Én vagyok a hibás – válaszolta a lány békítően. – Kicsit elhúzódott a mai tanítás, de már befejeztük. Tommy azonnal otthon lesz. Kérem, ne haragudjon!
– Nincs joga tovább benntartani a fiamat – hőbörgött a férfi, és egy lépést tett Emeline felé, aki nagy nehezen megállta, hogy hátrálni kezdjen. – Szükség van a segítségére otthon.
– Megértem, Mr. Walters, és ígérem, többé nem fog előfordulni – felelete Emeline, aki valóban megértette a problémát. A földből élő emberek túlélése télen gyakran azon múlott, hogy tavasszal időben el tudták végezni a szükséges munkákat. A szülőknek szükségük volt a nagyobb gyerekek segítségére, és tudta, hogy csak addig engedik szívesen iskolába őket, amíg ezt ő is szem előtt tartja.
– Mehetünk, papa – lépett melléjük Tommy, amivel magára vonta édesapja haragját. Emeline attól tartott, a fiúnak pont ez volt a célja. Nem akarta, hogy az indulatos ember a tanárnőn töltse ki a haragját. Sajnos sikerrel járt.
– Te semmirekellő! Már rég haza kellett volna jönnöd! Mit képzelsz?
– Kérem, uram! Ne a fiúra haragudjon! – vette vissza a szót Emeline ösztönösen. Semmiképp nem akarta, hogy Tommy bűnhődjön az ő figyelmetlensége miatt.
A férfi ráfüggesztette véreres, alkoholtól üveges szemét. Olyan mélységes gyűlölet tükröződött benne, hogy Emeline lélegzete elakadt egy pillanatra.
– Vegye tudomásul, hogy a fiam soha többé nem jöhet ide. Nem hagyom, hogy ilyen haszontalanságokra pazarolja az idejét.
Karon ragadta a mellette álló Tommyt, és a kapu felé indult, maga után rángatva a vonakodó fiút.
– Hagyj békén! – rántotta ki magát a gyerek apja vasmarkából. A férfi amúgy is csak nehezen állt meg a lábán, de fia hirtelen mozdulata végképp kibillentette az egyensúlyából, nekitántorodott a kerítésnek. Gyilkos düh torzította el a vonásait, mielőtt a gyerekre támadt.
– Majd én megmutatom neked, te semmirekellő! – ordította, és egy csattanós pofonnal jutalmazta az engedelmességet.
Tommy kartávolságon kívülre hátrált az apjától. Kezét az arcára szorította, ami azonnal bevörösödött és felpuffadt a brutális erejű ütés nyomán. Ám a gyereken egyetlen könnycseppet sem ejtett. Ugyanolyan dacosan és elszántan bámulta az apját, mint addig is.
Mr. Walters ellökte magát a kerítéstől, és tett pár bizonytalan lépést a fia irányába, mintha ismét meg akarná ütni. Emeline gondolkodás nélkül cselekedett, elszántan a férfi elé állt.
– Ezt meg ne próbálja még egyszer! – Igyekezett rezzenetlenül állni a részeg ember haraggal és utálattal teli pillantását, és csak remélni tudta, hogy lesz elég ereje kitartani akkor is, ha a férfi agressziója hirtelen felé fordul majd. Érezte, hogy a bensője megremeg, és a szíve összeszorul, de nagyon igyekezett, hogy ez ne látszódjon rajta, még csak a hangja sem bicsaklott meg, miközben beszélt. – Most menjen haza, és józanodjon ki! Tommy ma az udvarházban alszik. Holnap menjen el érte, de ne merészeljen egyetlen kortyot sem inni előtte! Biztos vagyok benne, hogy Lord Outridge-nek lesz pár keresetlen szava magához, és a helyzetét csak súlyosbítaná azzal, ha kapatosan állna a színe elé.
Egy hosszú percig úgy tűnt, a férfi alkoholgőzös agya nem hajlik a figyelmeztetésre. Emeline fejében rosszabbnál rosszabb lehetőségek fordultak meg, egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy Mr. Walters őt is megüti. Aztán Tommy apjának homályos tekintete megrebbent, és elvándorolt róla, valahová a háta mögé. Pár pillanatig meredten bámult valamit, majd sarkon fordult, és magában motyogva kibotorkált az udvarról. Csakhamar eltűnt a szeme elől.
A lány csak ekkor merte kifújni az addig visszatartott levegőt. Próbálta mihamarabb összeszedni magát, de csak reménykedni tudott benne, hogy kellően nyugodtnak látszik. Mikor azonban tanítványai felé fordult, hogy őket is megnyugtassa, nehezen visszaszerzett önuralma azonnal szétfoszlott. Közvetlenül a háta mögött Sebastian állt, olyan közel hozzá, hogy nem is értette, hogy nem vette addig észre.
A férfi ádáz arckifejezése egy pillanatra megrémítette. Dühös pillantása Emeline-ra villant, mire a lányt kirázta a hideg. Most már értette, miért hátrált meg Mr. Walters.
– Uram! – szólította meg tétován, mire Sebastian arckifejezése kiüresedett, semmitmondóvá vált, ám a száját ismét szigorúan összeszorította.
– Gyere, Aghata, menjünk! – fordult félig a lánya felé. – Elvisszük Miss Norrist és a védencét Lord Outridge házához.
Választ nem várva indult a kerítés mellett várakozó egyfogatú felé.
Emeline képtelen volt tiltakozni az ötlet ellen, és nem is tartotta szerencsésnek. Fogalma sem volt, honnan vett annyi erőt, hogy szembeszálljon Tommy apjával, minden esetre nem volt kedve megkockáztatni, hogy ismét összefussanak, immár Sebastian védelme nélkül.
Az út az udvarházig kínos volt. A két felnőtt egyetlen szót sem szólt. Emeline-t feszélyezte a csend, de nem tudta, mit mondhatna a férfinak, aki komoran maga elé meredve, szó nélkül hajtotta a lovat.
A gyerekek valamivel felszabadultabban viselkedtek. Úgy tűnt, bennük nem hagyott maradandó nyomot az erőszakos jelenet. Tommy – még ha szörnyű is volt belegondolni – már megszokta apja kitöréseit, Aghata pedig valószínűleg nem érezte át, milyen komoly dolog történt, és hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna az eset.
Lord Outridge egyre sötétülő ábrázattal hallgatta Emeline beszámolóját, majd elküldte a gyerekeket a konyhába, hogy édességet kérjenek a szakácsnőtől, mielőtt válaszolt volna az elmondottakra.
– Helyesen cselekedett, Miss Norris. Holnap elbeszélgetek Carlton Waltersszel, ne aggódjon. Addig is, a fiú jó helyen lesz nálunk.
Emeline megköszönte a gróf segítségét.
– Akkor most elindulok haza – mosolygott rá az idős férfira.
– Hazaviszem – jelentette ki ellent mondást nem tűrően Sebastian, mire Emeline is csodálkozva nézett rá.
– Ez nagyszerű ötlet – mosolygott jóindulatúan Lord Outridge. – Hosszú lenne az út gyalog.
Kijelentésével eldöntöttnek tekintette a kérdést. Hátat fordított, és ott hagyta a kényelmetlenül feszengő lányt, akinek nem volt más választása, mint ismét csak követni a kocsi felé induló Sebastiant.
A faluba vezető út megint csak kínos volt, Emeline alig várta, hogy megérkezzenek a házhoz, ami ez egyszer nem tűnt sem üresnek, sem túl csendesnek, inkább úgy gondolt rá, mint egy oázisra, ami üdítően fog hatni meggyötört idegei számára. Annyira megkönnyebbült, mikor Sebastian végre megállította a kocsit húzó lovat a kunyhó előtt, hogy meg sem várta, míg a férfi lesegíti, lemászott magától. Odavetett egy futó üdvözletet, és gyors léptekkel a bejárat felé indult.
– Várjon csak! Hová megy?
Sebastian hangja nem állította meg, csak lelassított kicsit, hogy a válla felett visszaszóljon.
– Hosszú volt ez a nap, szeretném kipihenni magam. Hálás vagyok a segítségéért, és azért is, hogy hazahozott.
Legnagyobb meglepetésére Sebastian nem hagyta ennyiben a dolgot. Leugrott a bakról, és pár hosszú lépéssel utolérte, még mielőtt kezét a kilincsre tehette volna. Emeline döbbenten fordult meg, mikor megérezte a férfi ujjait a karjára szorulni.
– Mégis mit képzel? – kérdezte a lány megbotránkozva.
– Ezt én is kérdezhetném – felelte Sebastian, és Emeline-ban csak ekkor tudatosult, hogy a másik borzalmasan dühös. Talán még jobban, mint mikor első találkozásuk alkalmával a kocsija elé sétált.
– Mire céloz? – kérdezte, és nagyot nyelt, mikor érezte, hogy a torka összeszorul rémületében. Fogalma sem volt, mi váltotta ki Sebastian haragját, minden esetre nyugtalan lett miatta.
– Hogy képzelte, hogy szembeszáll egy ilyen erőszakos, veszélyes emberrel?
– Mégis, mi mást tehettem volna? – kérdezte a lány csodálkozva, és végre kapiskálni kezdte, mi Sebastian problémája. – Ha nem akadályozom meg, újra bántotta volna Tommyt. Nem volt választásom.
–  De volt. Akár rám is hagyhatta volna a dolgot. Nem lett volna esélye rá, hogy ismét megüsse a fiút.
Emeline szeme összeszűkült, miközben a férfi önérzetes szavait hallgatta.
– Számtalanszor szembeszálltam már Mr. Waltersszel. Tudtam, mit csinálok – magyarázta.
– Akkor maga bolondabb, mint elsőre hittem.
A lány felháborodásában levegő után kapkodott.
– Ezt mégis, hogy merészeli…
– Maga is egy olyan nő, ugye? – vágta a fejéhez a kérdést Sebastian, nem is törődve Emeline felindultságával. – Aki gondolkodás nélkül cselekszik, és nem mérlegeli a következményeket sem a tettei, sem a szavai előtt. Mégis mit tett volna, ha ez a Walters úgy dönt, hogy az öklével torolja meg a pimaszságát?
– Az én pimaszságomat? – Emeline alig hitt a fülének.
– Mondjon, amit akar, de tény, hogy ostobaság volt szembeszállnia egy ilyen agresszív alakkal.
Emeline érezte, hogy az arca lángol a megalázottságtól és a dühtől, ami a férfi szavai nyomán elárasztotta a feje búbjától a lábujja hegyéig.
– Mégis mit képzel magáról? – sziszegte közvetlenül Sebastian arcába, és karját kirántotta a férfi ujjai közül.
– Maga ön és közveszélyes, kedves hölgyem – folytatta Sebastian könyörtelenül. – Figyelmetlenül kisétál vágtató lovak elé és gondolkodás nélkül száll szembe dühöngő vadállatokkal, akik egyetlen mozdulattal kettéroppanthatnák. Valakinek meg kellene zaboláznia, amíg komolyabb baja nem esik.
– Lehet – felelte Emeline a tőle telhető legnagyobb önuralommal, bár olyan indulat forrongott a bensőjében, hogy attól félt, már-már felemészti a teste felett gyakorolt kontrollját, és olyat tesz, amit később maga is megbán majd. Mondjuk, pofon vágja Sebastian Midnightot. – Ez azonban nem a maga feladata, uram.

Az „úr” megszólítást olyan megvetéssel ejtette ki, amennyire csak tudta. Még pár másodpercig rezzenetlenül állta Sebastian villogó tekintetét, majd megfordult, és ott hagyta a férfit, mielőtt a térde felmondta a szolgálatot, és összecsuklott volna a ház előtti porban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése