2016. április 25., hétfő

Holtig tanult boldogság - Negyedik fejezet




Sebastian napról napra egyre dühösebb lett. Az incidens óta nem beszélt Miss Norrissal, csak messziről látta, mikor Aghatát iskolába vitte vagy érte ment. Az után, hogy Walters berontott az udvarra és jelenetet rendezett, Emeline pedig olyan meggondolatlanul szembszállt vele, úgy döntött, hogy a lányát soha többé nem engedi arra a helyre, de végül kénytelen volt meggondolni magát. Aghata egyetlen nap leforgása alatt többet változott a gyerekek társaságában töltött rövid időnek köszönhetően, mint azt remélni merte, mikor beleegyezett Lord Outridge ötletébe. A gróf is biztosította, hogy nem fog még egyszer előfordulni "hasonlóan kellemetlen eset", mikor észrevette pártfogoltja tépelődését. Helytelenül azt feltételezte, a férfi félti a lányát. De, mint mondta, maga gondoskodott arról, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg.
Sebastian valóban nem örült neki, hogy Aghata szemtanúja volt az erőszakos jelenetnek, de nem elsősorban ez késztette hezitálásra. Sokkal inkább a benne munkáló harag volt a ludas, amit Emeline könnyelműsége keltett, és ami minden egyes alkalommal, mikor meglátta a nőt, egyre magasabbra csapott.
Megismerkedésük meglehetősen szerencsétlenre sikeredett, és ezért nem is tudott rá heves indulatok nélkül visszagondolni. Ám a rövid beszélgetés miatt, amit a gyerekek figyelése közben folytattak, kezdte a nőt más fényben látni. Azonnal nyilvánvalóvá vált számára, mennyire szereti a gyerekeket, és hogy mennyire ért hozzájuk. Talán túlságosan is nagy hatással volt rá a változás, amit a lánya viselkedésében felfedezett, és ami valóságos sokként érte, ezért enyhült meg olyan hamar. Minden esetre kezdte úgy gondolni, hogy csak szerencsétlen véletlen volt, ami az útjába, pontosabban a kocsija elé sodorta Emeline-t. Már nem gondolta sem felelőtlennek, sem bosszantónak. Az ég szerelmére! Még olyan dolgokról is beszélt neki, amiről soha, senkinek.
Mióta a felesége és a fia meghalt, Aghata pedig olyan magába forduló lett, folyamatosan úgy érezte, egy rémálom része, amiből képtelen felébredni. Minden nap tette a dolgát, segítette és feltétel nélkül szerette a lányát, aggódott érte, közben helyt állt a munkában, még a társadalmi kötelezettségeit sem hanyagolta el, elvégre az élet ment tovább. De csak abban a pillanatban, Emeline-nal beszélgetve döbbent rá, mennyire aggódott a lányáért az elmúlt időszakban, és mennyire félt attól, hogy Aghatát is elveszíti.
Viszont a nő rövid időn belül másodszor is bebizonyította, hogy talán elképesztő módon ért a gyerekekhez, de mégis csak felelőtlen és meggondolatlan. Egy nálánál kétszer nagyobb férfival szállt szembe. Valakivel, aki egyetlen kézmozdulatával kettéroppanthatta volna. Egy brutális, iszákos alakkal, akire nehezen hathatott volna észérvekkel, erővel pedig képtelen lett volna szembeszállni vele. Mégis gondolkodás nélkül egy kisfiú pártjára állt. Ő pedig nem tudta ezért nem csodálni, ugyanakkor képtelen volt nem rossz szemmel nézni, hogy Emeline ennyire nem foglalkozott a következményekkel.
De bármennyi ellenérzése volt is a nő könnyelműségével szemben, azt el kellett ismernie, hogy az iskola hatása Aghatára, elképesztő, és ebben nagy szerepe volt Emeline-nak is. Még csak egy hónapja járt az osztályába, de a kislány másról sem tudott beszélni, csak Miss Emeline-ról. Őt hallgatva bárki azt hihette, hogy a tanárnő egyfajta csoda.
Hát ezért volt Sebastian egyre dühösebb. Ellentmondásos érzések dúltak benne. Egyrészt csodálta a nőt, amiért olyan jól értett a gyerekek nyelvén és gondolkodás nélkül a védelmükre kelt, másrészt elítélte hol szétszórt, hol vakmerő viselkedését. És végül, de nem utolsó sorban, nem értette, hogy ő miért foglalkozik vele ilyen sokat.
Továbbra sem beszélt vele, de minden nap látta, és el kellett ismernie, hogy a tanárnő szemet gyönyörködtető látvány. Mindig is fogékony volt a női szépségre, ám amint megnősült, ez a csodálat csakis a feleségére irányult. Miután megözvegyült, minden megváltozott. A női nemmel való kapcsolata üres udvariasságra, vagy ha épp úgy hozta a sors, a vágyai puszta kielégítésére korlátozódtak. Ám Emeline-ra valahogy másképp tekintett. Az ő szépségét akkor sem tudta volna figyelmen kívül hagyni, ha félig vak. Mint ahogy a nőből áradó vibráló energiát sem lehetett semmibe venni. És ettől csak még bosszúsabbnak érezte magát.
Úgy tűnt, Emeline is osztozik ebben az ellenségességben. Legalábbis erről tanúskodott sötétkék szemének megvető, hűvös pillantása, amivel minden egyes találkozásukkor végig mérte őt. Már amikor hajlandó volt ránézni. Mert legtöbbször még futó pillantásra sem méltatta. Egyszerűen csak levegőnek nézte, amivel még inkább kivívta Sebastian rosszallását.
– Még ő van felháborodva! – pufogott magában a férfi aznap reggel is. – Mintha nem lett volna igazam, mikor azzal vádoltam, hogy felelőtlen.
Maga is érezte persze, hogy indokolatlanul kemény volt a lánnyal, ráadásul joga sem volt hozzá.
– Papa, figyelsz te rám? – térítette magához Aghata kérdése.
– Persze, szívem – öntötte el a bűntudat.
– Nem igaz – mosolygott rá elnézően a kislány. Sebastian szíve összeszorult a kedves, vidám mosoly láttán, ami Aghata arcán egyre gyakoribb vendégnek számított.
– Tényleg nem – vallotta be. – Ne haragudj!
– Semmi baj, papa – vált még szélesebbé, még ragyogóbbá az a csodálatos mosoly. – Nem érdekes. Ott van Tommy.
A hirtelen témaváltás kicsit összezavarta Sebastiant, de mielőtt válaszolhatott volna, Aghata már le is ugrott a kocsiról, és futva indult Tommy Walters felé, akivel első találkozásuk óta elválaszthatatlanok voltak. Lord Outridge olyannyira betartotta a szavát, mely szerint elbeszélget Mr. Waltersszel, hogy a férfi nem csak bocsánatot kért Miss Norristól, és ígéretet tett arra, hogy a fiát soha többé nem gátolja a tanulásban, de még azt is elérte, hogy Tommy minden nap az udvarházba mehessen iskola után, és késő délutánig együtt lehessen Aghatával. Egyszerűen képtelenek voltak megunni egymás társaságát.
Sebastian a két gyerek felé nézett, akik máris élénk beszélgetésbe bonyolódtak. Csak a jó ég tudhatta, honnan szedtek ennyi beszédtémát.
Pillantása tovább vándorolt az épület ajtajában álló Emeline Norrisra. Ő is a gyerekeket nézte, mosolya ábrándos kifejezést varázsolt az arcára. A férfit furcsa érzés fogta el. Mintha egy pillanatra beleláthatott volna a fiatal nő lelkébe.
Az egész egyetlen másodpercig tartott. Aztán Emeline elszakította a tekintetét Aghatáról és Tommyról. Szeme Sebastianre villant, és azonnal eltűnt belőle az álmodozó fény. Ismét kimért és hűvös lett.
Sebastian megállta, hogy káromkodni kezdjen. Összeszorította a száját, és a ló felé fordult, ami példásan türelmesen várta, hogy gazdája haladásra ösztökélje. Hosszú út várt rájuk, Sebastiannek ismét a fővárosban volt dolga. Tudta, hogy ez egész nap fog tartani.
– Aghata! – kiáltott az udvaron végigsétáló kislány felé. – Ne feledd, hogy ma William jön érted.
Aghata csak visszaintett az apjának, hogy jelezze, hallotta őt. A következő pillanatban már el is tűnt az iskola ajtaja mögött, nyomában az őt szorosan követő Tommy Waltersszel. Egyetlen lélegzetvételnyi idő után Emeline is követte őket, de előtte még vetett egy utolsó, lesújtó pillantást Sebastian irányába.
A nap pontosan olyan hosszú és fárasztó volt, mint ahogy a férfi azt előre sejtette. Már esteledett, mikor visszaért Greenshire-be. Még hosszú út várt rá az udvarházig, de az ismerős táj máris örömmel töltötte el. Épp azon gondolkozott, hogy ideje lenne megfelelő házat keresnie a környéken, mivel nem akart a végtelenségig visszaélni Lord Outridge és családja jóindulatával, mikor váratlanul villámlás hasította ketté a mélykék alkonyati égboltot, amit kisvártatva dörrenés követett.
A kocsit vontató ló nyugtalanul kezdte forgatni a füleit.
– Nyugalom, kislány – dörmögte a férfi. – Nincs mitől tartani. Rég otthon leszünk, mire a vihar ideér.
A következő villámlás mintha egyenesen a fejük fölött szántott volna végig, és szinte azonnal követte az égzengés, mintegy felelve Sebastian derűlátó jóslatára. A férfi felsóhajtott, mikor az első esőcseppek a vállára hullottak. Összébb vonta magán a kabátját, és pattintott egyet az ostorral, hogy gyorsabb léptekre bírja a jól idomított lovat, hálát adva azért, hogy az állat olyan nyugodt természetű.
Az eső egyre sűrűbbé vált, és a szél is feltámadt. Az út hátralévő része nyomasztóan hosszúnak és kellemetlennek ígérkezett.
A szeme sarkából figyelmes lett valami szokatlanra, valami oda nem illőre. Nem messze egy óriási, viharvert tölgyfa állt, de nem ez keltette fel a figyelmét, hanem az, amit a fa messzire előrenyúló ágai alatt látott. Állt ott valaki. Egy vékony alak világos ruhában, talán egy nő vagy egy gyerek. A ruha könnyű anyagát felkapta, tépte, szaggatta az egyre élénkülő szél. Aligha tűnt megfelelő öltözetnek ilyen hidegben.
– Ez megőrült – állapította meg magában, és a lovat a fa felé irányította. Még ha egy idegenről volt is szó, nem hagyhatta ott, kiszolgáltatva saját könnyelműségének és az elemeknek. Még a gyerekek is tudták, hogy viharban nem szabad fa alá állni a villámcsapás veszélye miatt. Úgy tűnt, erről az ismeretlennek fogalma sincs.
Ahogy közelebb ért, egy érzés kezdett formálódni benne. Mintha mégiscsak látta volna már azt a filigrán alakot. Szeme összeszűkült a gyanakvástól, miközben megpróbálta kivenni a fa alatt álló arcvonásait, ám a viharfelhők súlyosbította alkonyi félhomály, valamint az épphogy kisarjadt levelek keltette árnyék miatt nem volt könnyű dolga. Mégis, mielőtt odaért volna, már tudta, hogy kit fog a göcsörtös törzs mellett találni.
– Most már hivatalosan is elment az esze – morogta az orra alatt, majd kicsit hangosabban hozzátette: – Mondja, Miss Norris! Nincs túl hideg a sétához?
– Go-gondolja, ho-hogy jókedvemből va-vagyok itt?
A halk, dadogó válasz megrémítette Sebastiant.
– A pokolba – ugrott le a kocsiról. Pár dühös lépéssel a lány mellett termett, menet közben kibújt vastag kabátjából, amit azonnal a másik vállára terített. – Még a végén tüdőgyulladást kap.
– Ne bu-butáskodjon! Senki se-sem kap tüdőgyulladást egy kis ta-tavaszi záportól.
– Ez nem egy tavaszi zápor, hanem egy veszélyes vihar. Te jó ég! Hisz úgy esik, mintha dézsából öntenék. Mégis hogy jutott eszébe itt ácsorogni? Túl lenge a ruhája ehhez a hideg szélhez. Arról nem is beszélve, hogy juthatott eszébe olyan ostobaság, hogy egy fa alatt álljon meg most, hogy villámlik. Mondja, egyáltalán nem képes gondolkodni?
– Kérem!
Ez az egy szó hatásosabb volt, mint Emeline korábbi hosszas tiltakozása. Sebastian magához szorította a vastag kabátba burkolt remegő alakot, és a kocsihoz vezette. Segített neki felülni, majd maga is visszamászott. Gyorsabb iramra sarkallta a lovat, mint ahogy biztonságos volt, de minél hamarabb szerette volna meleg helyre vinni a lányt.
Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A férfi már-már attól tartott, hogy a nő hallgatásának oka a kezdődő rosszul lét. Nagy kő esett le a szívéről, mikor Emeline végül mégis megszólalt, és nem csak azért, mert már nem reszketett, hanem mert kijelentéséből ugyanaz a pimasz kihívás csendült ki, ami máskor is. Ez biztos jele volt annak, hogy az állapota javulásnak indult.
– Most biztosan gyengeelméjűnek tart.
Sebastian összeszorította a száját, nehogy válaszoljon. Attól tartott, a megkönnyebbülés olyan dolgokat mondatna vele, amiket később megbánhat. Kezdetnek például nagy kedve lett volna helyeselni.
– Mégis mi az ördögöt keresett ott a fa alatt? – bukott ki mégis belőle a kérdés, minden elhatározása ellenére. De legalább a hangja már viszonylag nyugodtnak tűnt.
– Az egyik tanítványom, a kis Betty Kinkade rosszul lett órán. Belázasodott. Azt hiszem, a kisöccsétől kapott el valamit. De ez mindegy is. A lényeg, hogy nagyon ramatyul volt, szédült, és csúnyán köhögött. Haza kellett mennie, de egyedül nem mertem elengedni. Így hát elkísértem. És ők meglehetősen messze laknak a falutól. Visszafelé pedig elkapott a vihar. Ezért úgy gondoltam, hogy meghúzódom a tölgyfa alatt. Tudtam, hogy nem jó ötlet. Hisz még egy apró gyerek is tudja, hogy ilyenkor nem szabad fa alá bújni, de még mindig jobbnak tűnt, mint nyílt terepen maradni, és hát nem vagyok teljesen ostoba, igyekeztem a környék legalacsonyabb fáját kiválasztani. Még ha őrültség volt is, nem tudtam, mi mást tehetnék…
A mondat végén elcsuklott a hangja, Sebastian egy pillanatra megsajnálta. El tudta képzelni, mennyire félhetett a lány, miközben azt várta, hogy elhaladjon a vihar. Kitéve az elemeknek, egyedül, miközben lassan körbevette a sötétség. De a következő pillanatban haragja ismét felülkerekedett rajta.
– Ez akkor is könnyelműség volt. Valakivel haza kellett volna vitetnie a kislányt. Ma William ment Aghatáért, Lord Outridge lovásza. Biztos szívesen hazavitte volna Bettyt, ha megkéri rá. És a gróf sem bánta volna, tekintve, mennyire szívén viseli a gyerekek sorsát, és milyen nagyra tartja önt.
A mondat vége sokkal keserűbbre sikeredett, mint ahogy eredetileg tervezte. Már-már úgy hangzott, mintha féltékeny lenne, ami tökéletesen abszurd lehetőség volt.
– Ezzel mégis mire céloz? – kapkodott levegő után Emeline. – Őlordsága valóban sokat segít, és nem lehetek neki elég hálás, mert nélküle nem tudom, mihez kezdenék. De azt gondolni… Arra utalni, hogy… hogy…
A felháborodástól elakadt a szava.
– Természetesen ilyesmi meg sem fordult a fejemben – morogta Sebastian rosszkedvűen. – Mindössze arra utaltam, hogy a gróf túlságosan elnéző magával.
– Elnéző? – ismételte Emeline dühösen. Bosszantóan hamar nyerte vissza a hangját.
– Úgy látom, maga olyan nő, aki csakis a saját feje után megy – magyarázta Sebastian. – És nyilvánvalóan csakis egy ember akadna, akinek hajlandó lenne meghallgatni a véleményét. Az pedig Lord Outridge. Azt gondolom, ha őlordsága annyira szívén viseli a sorsát, talán figyelmeztethetné olykor-olykor, mikor valami őrületes baklövésre készül.
– Á, értem már. Maga is egy olyan férfi – nézett rá vádlón a lány.
Olyan? Mit ért azon, hogy olyan? – vonta össze a szemöldökét Sebastian.
– Aki azt hiszi, hogy egy nő csakis akkor képes létezni, ha egy férfi folyton-folyvást megmondja neki, mit tehet és mit nem.
– Ugyan, dehogy. Félreértett – tiltakozott Sebastian, és dühét csak tovább fokozta, hogy védekezni kényszerül. Nem kellett volna magyarázkodnia ennek a nőnek, mégis megtette. – Én tisztelem a függetlenségét. De maga már átesett a ló túloldalára. Olyan dolgokat is megenged magának, ami veszélyes.
– Tehát kellene mellém egy férfi, aki megmondja, hogy mit szabad vagy mit nem? – kérdezte Emeline gúnyosan.
– Én nem így mondanám. Mindenkinek szüksége van gondoskodásra.
– De legfőképp egy nőnek. Ugye? És hívjuk inkább felügyeletnek.
– Szándékosan félremagyarázza a szavaimat – mérgelődött a férfi. Legszívesebben megfogta és alaposan megrázta volna a nőt. – Még csak pár hete ismerem, de ez a harmadik alkalom, hogy életveszélyes helyzetben találom.
– Ne túlozzon, kérem!
– Ne túlozzak? Az első alkalommal kis híján a lovam patája alá sétált – szembesítette az igazsággal Sebastian. – Csak a szerencsének köszönheti, hogy még él. Másodjára pedig szembeszállt egy olyan emberrel, aki komolyan bánthatta volna. Mi ez, ha nem őrültség?
– Mégis mit tehettem volna? – kérdezte hevesen Emeline. – Az az ember megütött egy kisfiút. A saját fiát.
– Pontosan. És magát is megütötte volna lelkifurdalás nélkül.
– Ismétlem, nem volt más választásom.
– De igen. Volt. – Sebastian már kiabált. Még a borongós alkonyi félhomályban is jól látta, hogy Emeline sötétkék szeme dacosan megvillant az emelt hang hallatán. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon valamelyest, mielőtt folytatta. – Hagyhatta volna, hogy én védjem meg a gyereket. Bármit gondol is rólam, nem adtam volna esélyt az apjának, hogy még egyszer megüsse. És ahogy már mondtam, Williamet is megkérhette volna, hogy vigye haza a beteg kislányt. Vagy akár egyenesen Jhons doktor rendelőjébe is kísérhette volna, és akkor nem kell gyalog nekivágnia egy hosszú útnak. Mégis mit tett volna, ha út közben a gyerek állapota rosszabbodik?
A kérdést követő néma csend mutatta, hogy ezúttal Emeline-nak nincs kész válasza, és azt is, hogy Sebastian rátapintott a lényegre.
Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. A lány csak akkor szólalt meg, mikor rájött, hová vitte őt alkalmi kocsisa.
– De hisz ez az Outridge ház! Azt hittem, hogy hazavisz.
– Nem maradhat most egyedül – felelte Sebastian ellent mondást nem tűrően. – Forró fürdőre van szüksége.
– Valamint száraz ruhára, amihez csakis otthon juthatok hozzá – vitatkozott tovább Emeline. – Amúgy pedig képes vagyok rá, hogy fürdőt készítsek magamnak.
– Most az egyszer ne vitatkozzon velem! Az udvarházban azonnal segítséget kaphat, és biztos vagyok benne, hogy Lady Outridge kerít önnek száraz ruhát. Ugye nem akar maga is megbetegedni?
Sebastiant újabb meglepetés érte, mikor a lány megint csak csendben maradt. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy aggódni kezdjen.
Nem érte meglepetésként, hogy a családtagok szerint is a lehető legjobb megoldás volt Emeline-t a házba vinni. A grófné azonnal pártfogásába is vette. Neki pedig már Emeline sem mert ellent mondani.
Vacsoránál Sebastian szóba hozta elhatározását, hogy keres egy házat. Mindenki örült az ötletnek, Aghata pedig egyenesen magán kívül volt az örömtől. Csakis az volt képes beárnyékolni a boldogságát, hogy Emeline megüzente, inkább a szobájában eszik.
Később Sebastian engedélyt kért Lord Outridge-től, hogy este még használhassa a dolgozószobáját. Ahogy előre sejtette, a grófnak semmiféle ellenvetése nem volt. De hiába igyekezett a munkájára koncentrálni, nem ment neki. Csakis azt látta maga előtt, ahogy Emeline a fa alatt állt a zuhogó esőben. És később, ahogy a szeme villogott, mikor vele vitatkozott. Egyszerre nyűgözte le és dühítette fel a lány hevessége.
Néhány óra múlva a ház végleg elcsendesedett, a férfi pedig végképp feladta a próbálkozást. Öntött magának egy pohárral Lord Outridge féltve őrzött portóijából, és az ablakhoz húzódott.
Holdfény árasztotta el a kertet, megvilágítva a grófné rózsabokrait. Sebastian vakon bámulta az üveg mögötti világot, gondolatai teljesen lekötötték. Újra és újra végiggondolta az este történéseit, a szavakat, melyeket Emeline fejéhez vágott és a lány reakcióit minderre.
Halk neszre lett figyelmes. Azt hitte, az egyik inas jött megnézni, van-e még valaki a dolgozó szobában. Talán attól tartott, hogy égve maradt a gyertya. Mikor azonban megfordult, Emeline-t látta beóvakodni az ajtón.
A lány nem vette észre, hogy ő is ott van. Az italos szekrényhez ment, és egy pohár sherryt öntött magának, amivel aztán a kandalló elé ült, jó közel a még parázsló tűzhöz. Minden bizonnyal még mindig fázott, és az italtól várt egy kis melegséget.
A férfi legszívesebben hangosan szitkozódott volna, amiért ismét neki lett igaza. Emeline sokkal jobban átfázhatott, mint amennyire beismerte. Még a forró fürdő sem volt képes felolvasztani a tagjait. De nem szólt egy szót sem, sőt, nem is moccant. Csak bámulta a lányt, aki kortyolt egyet a sherryből, majd egy elégedett sóhajjal hátradőlt a kényelmes karosszékben. Rengeteg haja szétterült a szék háttámlája körül, a kandalló tüzének fényében még különlegesebb színben csillogott, mint nappal. Feje lassan oldalra billent, mintha mindjárt elaludna. Vékony alakját elrejtette az óriási, régimódi pongyola, amibe belebugyolálták fürdés után. De a férfi tudta, hogy milyen csinos. Ezt még az ormótlan ruhadarab sem rejthette el.
Hiába próbált csendben szemlélődni, és a lány nyújtotta látványban gyönyörködni, mégis csak csaphatott valami zajt, mert Emeline riadtan egyenesedett ki ültében, szeme a hang forrását kutatta, és tágra nyílt rémületében, mikor Sebastiant felfedezte.
– Nem akartam megijeszteni – mosolygott. – Már itt voltam, mikor bejött.
– Ó – nyögött fel Emeline. Az arcán ezernyi érzelem száguldott át, gondolatai világosan olvashatóak voltak, miközben szép lassan eljutott a felismerésig, hogy Sebastian látta, amint az italt kitöltötte magának. – Nem szoktam ám titokban iszogatni, csak…
– … nagyon fázott – fejezte be a mondatot a férfi továbbra is mosolyogva. Emeline gyanakvó arckifejezésén világosan látszott, hogy nem tudja hová tenni a viselkedésében beállt hirtelen pálfordulást.
– Most meg miért ilyen kedves? – fogalmazta meg kétségeit hangosan is a lány. – Alig pár órája van csak, hogy lehordott a sárga földig.
– Azóta megnyugodtam – felelte Sebastian, miközben még szélesebbre húzódott a mosolya. – Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy felesleges haragudnom magára. Épp olyan, mint az a vihar, ami odakint elkapott bennünket. Heves és pusztító. Talán még több kárt is hagy maga után, mint a szél és a villámlás. De éppúgy nem tehet a természetéről, mint egy zivatar.
Hosszú csend fogadta a vallomást. Emeline többször kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül hang nem jött ki rajta.
– Nahát – felelte aztán hosszú idő múlva. – Én meg azt hittem, arra jött rá, hogy nem volt joga ilyesmiket mondani.
Sebastian hangosan felnevetett a rendreutasítás hallatán.
– Valóban nem – értett egyet. – De nem bántam meg. Azt hiszem, épp ideje volt, hogy valaki megtegye.
– Én ezt nem hallgatom tovább – pattant fel Emeline. Ám a hirtelen mozdulattól, a fáradtságtól, és talán még az elfogyasztott kispohár italtól is, megbillent, félő volt, hogy elesik.
Sebastian a pillanat törtrésze alatt termett mellette, és fogta meg a könyökénél, hogy megóvja az eséstől.
– Csak óvatosan – intette a lányt, és ahelyett hogy elengedte volna, miután visszanyerte az egyensúlyát, a másik karját is megfogta, majd közelebb vonta magához.
– Most már rendben leszek. Elereszthet – próbált kiszabadulni a szorításból Emeline, hasztalan.
– Nem akarom – vallotta be Sebastian halkan, önmagát is meglepve ezzel.
A lány szeme hatalmasra kerekedett a beismerés hallatán. A két fiatal pillantása egybekapcsolódott, mindketten a másik tekintetéből akarták kiolvasni a választ a bennük felmerülő kérdésekre. Egyelőre egyikük sem járt sikerrel. Sebastiannek még az is nehezére esett, hogy saját zűrzavaros gondolatai között eligazodjon, nem hogy Emeline szeméből olvasson. Abban biztos volt, hogy ellentmondásos viselkedésével összezavarta a lányt. Ő maga sem volt kevésbé zavarodott. Egy dolgot azonban tisztán látott: jó ideje nem volt része olyan megnyugtató, ugyanakkor testét, lelkét felkavaró élményben, mint Emeline mellett. A másik egyszerre feledtette el minden bánatát és kergette őrületbe. Volt egy olyan érzése, hogy a társaságában soha, egyetlen percig sem unatkozna. És egyre inkább úgy gondolta, hogy ez nagyon is kedvére lenne.
Még valamit ki akart deríteni, és csak egy módot tudott rá. Előrehajolt, és megcsókolta a lányt.
Voltak előjelek. Például a kellemes izgalom, ami minden találkozásuk alkalmával elfogta. Vagy a borzongás, ami tetőtől talpig végigbizsergette, ha megérezte a nő illatát. Vagy a viszkető érzés, mely Emeline társaságában eltöltötte, sóvárgást hagyva maga mögött az érintése után. Mégis meglepetésként érte a csók keltette érzés. Mintha egyszerre vágták volna fejbe és bódították volna el valamiféle erős szerrel.
Emeline döbbenete a kezére játszott. Annyira váratlanul érte a csók, hogy először nem is tiltakozott. Sebastian maradéktalanul kiélvezhette azt, ahogy a puha női test a karjába simult, ahogy a másik édes, nőies illata elárasztotta az érzékeit, és ahogy szájának bódító sherry íze vággyal töltötte el. Aztán történt valami, ami tovább fokozta a testében szétáradó izgalmat. Emeline visszacsókolt. Először csak tétován, mintha próbálgatná, hogyan kell. És Sebastian biztos volt benne, hogy valóban így is van. Ez lehetett az első csókja, és ez a felismerés hatásosabb ajzószer volt számára, mint bármelyik egzotikus, méregdrága afrodiziákum. Felnyögött, szorosabban ölelte a vékony derekat, mire Emeline karja felemelkedett, és a nyaka köré fonódott. Csókjuk elmélyült, az idő pedig megállt számukra. A dolgozószoba, és vele együtt a külvilág elsüllyedt, csak a jelen, és egymás érintése, íze, illata, jelenléte létezett, valamint az intenzív érzés, a gyönyör, mely csókjukat kísérte.
– Istenem! Nem tudtam, hogy van még itt valaki. Bocsássanak meg, kérem!
A váratlan hang kiszakította őket a varázsvilágból, ahová a csók közben repültek. Az ajtóban egy csodálkozó, vörös arcú szobalány állt.
Bűntudatosan szétrebbentek, ám Sebastian nem engedte, hogy Emeline teljesen eltávolodjon. A karját továbbra is fogva félig az ajtó felé fordult, úgy, hogy takarja őt.
– Nem akartam zavarni – folytatta a szabadkozást a szobalány.
– De zavar – felelte a férfi a tőle telhető legzordabb hangon. – Úgyhogy megköszönnénk, ha magunkra hagyna minket.
Érezte, hogy Emeline mocorogni kezd mögötte, mintha arra készülne, hogy elszalad. Megszorította a karját, hogy maradásra bírja, de a szemét továbbra is a lányon tartotta, akin egyre kevésbé látszott valódi megbánás. Fura, már-már szemtelenül mindent tudó pillantást villantott a férfira, mielőtt sarkon fordult, és kiment.
– Ez borzalmas – hallotta meg Emeline gyenge hangját. – Hogy tehettük ezt?
Sebastian érezte, hogy az arca megrándul a nő hangjából kicsendülő végtelen önutálat hallatán, de nem tudta hibáztatni őt azért, mert szégyellte magát. Szerette volna megvigasztalni, valami olyat mondani neki, amitől megnyugszik, vagy legalábbis kevésbé érzi magát rosszul.
– Semmi rosszat nem tettünk – jelentette ki ehelyett jóval keményebben, mint eredetileg szándékában állt.

Emeline nem válaszolt. Elhúzódott tőle, és az ajtó felé indult. Sebastian ezúttal nem tartotta vissza.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése